Belefáradtam ebbe az egészbe. Mit csináljak?
Hiába kérek segítséget valakitől, nem tud mit mondani nekem, mindenki teljesen őrültnek néz, ha néha beszélek az érzéseimről, és lehetséges, hogy tényleg nem stimmel valami bennem, de talán meg is érdemlem.
A történet azzal a bizonyos "szörnyű" gyerekkorral kezdődik, ami talán mindenkiben benne maradt. Az apám alkoholista, az anyám szintén, és mindig végig kellett néznem, de legalábbis hallgatnom azt, ahogy majdnem megölték egymást. Erről ennyit.
Folytatódik azzal, hogy mivel senki nem szabott határt az étvágyamnak, sikerült magamat jó korán felhízlalnom 90 kilóra, melynek az lett a vége, hogy állandóan csúfoltak, majd bulimiás lettem. A belső szerveim tönkrementek, ma már alig van olyan étel, amit meg tudnék enni bűntudat és fizikai fájdalom nélkül. (Talán a tüdőm az egyedüli, ami még ép.)A súlyom már normális, csak én nem látom magamon...
Lány létemre beleszerettem egy másik lányba. Az egész család homofób, a lány - mint ahogy öt év után kiderült - viszont szeret, szóval ezzel már talán nincs is olyan nagy probléma.
Hangokat hallok, és furcsa képeket látok magam előtt. A hangok tulajdonosait sosem látom, legtöbbször női hang amúgy, de van, hogy egy nő és egy férfi beszélget, veszekszik, mintha csak házasok lennének. A képekről annyit, hogy nem tudok tőlük enni, aludni, de ha lefestem őket, akkor kicsit megkönnyebbülök. Ha viszont magamban tartom, akkor remegek, és nem vagyok képes semmilyen feladatot elvégezni.
Utálom az embereket, és félek is tőlük. A férfiaktól különösen félek, mert sokszor próbálkoznak nálam. Magamat is gyűlölöm, amiért embernek, valamint nőnek kellett születnem, talán férfiként nem lennék ennyire tehetetlen. Bár szeretek segíteni másoknak, nem érzem azt, hogy eleget tennék értük.
Alig merem kitenni a lábam az utcára egyedül. A buszon is sokszor rosszul vagyok a tömeg miatt, ha valahol fel kell szólalnom, akkor remeg/elmegy a hangom, kimegy az erő a végtagjaimból.
Ha valamit kapok, vagy kérek valakitől, egyből bűntudatom lesz. Ha valaki az én társaságomban szomorú, ha eszem, ha iszom, ha nem dolgozom eleget, szintén, amiért képes vagyok különböző módokon "megbüntetni" magamat.
Állandóan rémálmaim vannak, ezekben vagy az összes szereplőt én "játszom" (pl.: üldöző, üldözött), vagy semmit sem tudok arról, hogy mi történik körülöttem, vagy észre sem vesznek. A szüleim gyakran bántanak az álmaimban. Sokszor álmodom nagy, színes bútorokkal és játékokkal, bohócokkal. Ha nem eszem egész nap, akkor álmomban mégis megteszem, és emiatt napközben is bűntudatom van.
Annyira jó lenne sírni egyet, de valahogy úgy érzem, mégsincs okom rá, és emiatt mérges vagyok magamra, mert bizonyára vannak olyanok, akik nagyobb gondokkal küzdenek, mégis szeretnek élni.
Már tényleg nem tudom, mihez kezdjek magammal, nem akarom úgy megölni magam, hogy tudom, hogy egy ember is szeret. Tudom, milyen érzés az, ha magára hagyják az embert, ha egy rokon a föld alá menekül...
Csak néhány kérdésem lenne ezek után: miért vagyok én ennyire elcseszve? És mi ez egyáltalán, valami elmebaj?
válasza:Huh. Az írásod alapján nagyon intelligens nő lehetsz, szépen és tisztán fogalmazol, helyesírási hibák nélkül. Tudom, hogy ez most mellékes dolog, de elsőre valahogy ez ugrott be.
Szerintem minden a gyerekkorodra vezethető vissza. Nem vagyok pszichológus, de szerintem erre utalhat, hogy játékokkal álmodsz, félsz az erőszak bármilyen formájától, és nincs önbizalmad. Pedig lehetne, legalább az első bekezdésben leírtak miatt is. Lehet, hogy hülye terápiának tűnik, nem vagyok orvos vagy pszichológus, de elkezdhetnél kicsit több vidámságot csempészni az életedbe. Van egy pár nagyon jó kis sitcom, ami engem egy hosszabb depresszióból kihúzott, mert valahogy előhozta az életkedvemet. Ez lehet esetleg a Jóbarátok, a How I Met Your Mother (Így jártam anyátokkal) vagy a Bing Bang Theory (Agymenők). Lehet, hogy hülyeség, de a kedvemért teszel egy próbát?
Esetleg azt is számításba vehetnéd, hogy meglátogatsz egy pszichológust. Teljesen természetes dolog, ettől még senki nem lesz "elmebajos". Vannak dolgok, amiket nehéz feldolgozni, és talán akkor a legkönnyebb, ha kibeszéled - egy semleges idegennel.
Remélem, valamit tudtam segíteni. Ne add fel.
22/F
Köszönöm a válaszod, valamint a sok-sok bíztatást.
Tulajdonképpen minden nap átfut a fejemen ez a gondolatmenet, talán ezért tudtam érthetően fogalmazni. A sok agyalás miatt viszont sokszor vagyok figyelmetlen, a memóriám sem az igazi, és ez elég nagy hátrányt jelent, mivel még suliba járok, és annak ellenére, hogy az elvárások nem olyan nagyok, nem tudok annyira jól teljesíteni.
A sorozatnézés jó ötlet, csak a hangulatom nagyon könnyen és gyorsan változik, szóval ha megnézek egy részt, akkor tényleg feldob, utána viszont ahogy lecsillapodtam, megint eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Próbálom elfoglalni magam, hogy ne legyen időm rágódni a régi dolgokon, a zenehallgatás és az olvasás általában le is köt, viszont el is nyomja valamennyire az érzelmeimet, és ez nem tudom, hogy mennyire jó.
A pszichológus az egyik mumusom. Amikor óvodás voltam, be akartak ráncigálni, hogy beszélgessek egy nővel, aki nekem nagyon nem volt szimpatikus. Minden más orvosról is több a rossz tapasztalatom, mint a jó, a háziorvosom például sosem hiszi el, hogy nem szórakozásból járok hozzá, egy fogorvos pedig majdnem tönkretette kilenc ép fogamat - méghozzá elég fájdalmasan.
Elég nehéz eset vagyok... még ezek után is azt gondolod, hogy nem reménytelen?
válasza:Tudom, mit erzel akkor, amikor azt mondod "belefardtal" Sokszor mindannyian "belefaradunk", de tovabb kell lepnunk, erot kell meritenunk valahogyan.
Szerintem nem vagy te elcseszve, hanem inkabb megviselve.
Probalj meg kevesebbet agyalni! Ne gondolj a multra!
Hidd el nem vagy egyedul a nehez multaddal. Sokan vannak akiknek rettenetes gyerekkoruk volt es szornyu dolgokat kellett megeljenek, de nem agyalnak rajta annyit, felulkeerkednek rajta es a hatuk mogott hagyjak. Te is ezt kell tedd! Szerintem csak te segithetsz sajat magadon!
Meg egy dolog: szukseged van egy olyan tevekenysegre, ami 100%-ban lekot, hogy ne legyen idod agyalni, legyen az munka vagy vagy valamilyen jotekony tevekenyseg, a lenyeg az hogy "EL LEGYEL NAGYON FOGLALVA". Ha nincs szabadidod, akkkor nincs idod agyalni, hidd el, es ez csak jot tenne neked!!!
válasza:Kedves kérdező,
nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz gyermekkorod volt, borzasztó lehetett ezeken a dolgokon keresztülmenni. Nem írtad hány éves vagy, azt írtad viszont, hogy ódzkodsz a pszichológusoktól.
A problémád, amit felvázoltál komoly személyiségzavarra utal, ami nem a te hibád, de te szenvedsz tőle.
Javaslatom a következő: találni kell neked egy olyan pszichológust, akihez fogsz tudni kötődni, egy picit anya, vagy apa tud lenni az életedben. Nem rossz anya, vagy apa és nem tündér sem, csak olyan, mint amilyen egy egy "jó szülő".
Ő segít neked a padlóról felállni, újraépíteni sok mindent benned, egyenesbe hozni az életedet, elfogadtatni magaddal saját magadat.
A terápiás folyamat hosszú, de hidd el nekem, bár most még biztosan kétkedsz, sokkal könnyebb lesz minden, sínre kerülhet az életed, sikerülhet normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, barátokat, párt találni, bízni újra az emberekben stb.
Magad nem fogsz tudni ezzel egyedül megbírkózni, ahhoz meg kell, hogy erősödj. Van esély, de az első lépést meg kell tenned.
válasza:Szerintem még egyszer meg kellene próbálkoznod egy pszichológussal. Úgy tudom kórházakban is alkalmazzák őket, tehát TB alapon el lehet menni.
Ha első látásra nem szimpatikus, akkor következő alkalommal keress mást.
A másik pedig ami eszembe jutott: Nincs vmi komoly célod? Amit mindenképp el szeretnél érni az életben? Ha nincs, akkor próbálj meg kitűzni vmit. Amiről tényleg úgy gondolod, hogy ezért már érdemes élni:)
válasza: válasza: válasza:Kedves Kérdező!
Mindenképpen a gyermekkori traumák okozták ezeket a jelenségeket. Nem szeretnél pszichológushoz járni, viszont én azt jó ötletnek gondolom, hogy egy objektív (kívülálló) személlyel közöld ezeket az érzéseket, persze olyan legyen az illető, aki hiteles a szemedben, és van belső tartása.Nem elmebaj, hanem egy reakció az adott helyzetre ez az állapot. Miért gondolod, hogy megérdemled? Nem hinném. Ez önmarcangolás, folyamatos önhibáztatás, amivel felborítod a saját énképedet. A felborult énkép jele az is, hogy mindenért önmagadat teszed felelőssé: ha valaki rossz hangulatú a közeledben,stb. Ebbe az önmarcangolásba menekülsz el. Menekülni? Attól ugyanúgy jelen lesz a probléma, csak rejtve. Az meg jobban fáj. És ugyen, mindenkinek a saját életproblémája a legnehezebb, nehogy úgy gondold, a tiéd nem probléma. Ez egy krízishelyzet, amiből csak úgy tudsz szabadulni, ha szembenézel mindazzal, amit átéltél, önáltatás és önhibáztatás nélkül. Volt egy gyerekkorod, ami traumatikus volt. De arra, hogy a szüleim elcsesztek, tudod meddig hivatkozhatsz? Amíg fel nem nősz. Ami persze nem korfüggő, hanem a hitelesség megléte a feltétele. És még egy tanács: ne agyalj! ne kattogj ezeken, mert az csak frusztációhoz vezet, eredményre semmiképp. Próbáld meg úgy szemlélni hogy két lépést hátrálsz. Kissé objektíven..ha lehet. És nem csak okkoskodásból írtam, nekem is volt hasonló életgubancom.
Üdv :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!