Mi a különbség aközött hogy valaki aspergeres vagy hogy az autizmus spektrumán van?

Nem teljes és átfogó válaszként írom, inkább fontos megjegyzésnek:

Nagyon nagy a különbség.

2007-ben jöttem rá, hogy aspergeres vagyok, 2018-ban diagnosztizáltak az Autizmus Alapítványnál szó szerint így:

"Diagnózis: autizmus spektrum zavar, Aspergeri típus (pervazív fejlődési zavar) F84.5"

És ezzel később 55%-kal százalékoltak le.

Csak azért tartottam fontosnak ezt leírni, mert amikor azt mondják, hogy az asperger-szindróma az autizmus enyhe formája, az nekem olyan, mint a vörös posztó a bikának. (Ráadásul az okait is tudom, hogy miért terjesztik azok, akik.)

Pláne, amikor magát szakembernek tartó embernek mondtam, hogy én nem autista vagyok, hanem aspergeres, akkor mosolyogva mondta, hogy "de azt már eltörölték". Hát jelentem, én még itt vagyok! :)

Egyébként nem eltörölték, hanem a korábbi különálló Autizmus és Asperger-szindróma diagnózisok helyett kreáltak egy újat (csak úgy) és ez az Autizmus Spektrum Zavar és ez alá sorolták be az Asperger-szindrómát. Szóval szó nincs arról, hogy eltörölték volna.

Egy nagyon hasznos, informatív cikk egy professzornőtől:

[link]

2011-es a cikk! Szóval messze nem egy új dologról van szó. Én mégis hiába próbáltam magyarázni a mentor szakembernek a dolgot 2020-ban. Csak mosolyogva hárított, hogy azt már eltörölték, meg hogy az orvostudományban lassan mennek át a dolgok. Csak néztem. Elképesztő volt.

Az elmúlt több, mint egy évtizedben annyit olvastam a témában, hogy 2020-ban az akkori mentorom (aki elvileg szakember autizmus témában) már azt mondta, hogy én elképesztően sokat tudok a témában.

Amúgy a sógorom, a sógorom bátyja, a sógorom bátyjának az első gyereke (fiú és intézetbe rakták, nálam néhány évvel idősebb, önálló életre nem képes), és a kisebbik unokaöcsém is autista (egyetemista). Meg jártam autistáknak szánt foglalkozásokra is, ott is láttam és furcsának találtam a dolgaikat.

Szóval egyrészt iszonyat sokat olvastam a témában, másrészt személyesen is láttam, hogy mi a különbség az autista meg az aspergeres között.

Az meg, hogy magamban figyelem az emberek viselkedését és próbálom értelmezni, meg rácsodálkozok, már gyerekkoromban kialakult. Szóval miközben kívülről úgy néztem ki, mint egy bamba hülyegyerek (és tényleg nagyon sokszor úgy is viselkedtem, pedig nem akartam) valójában állandóan értelmezni igyekeztem a környezetem.

Lustaságból mondom, hogy keress rá, meg fogod találni a választ. De lehetőleg angol nyelven keress, bár találtam egy doktornő magyar nyelvű írását is (évekkel ezelőtt), aki konkrétan, listába szedve leírta, hogy mik a különbségek. Vannak nagyon konkrét és lényeges különbségek. De nem tudom a linket hozzá, annak idején is csak rákerestem a google-ban.

Az autista egyébként későn kezd el beszélni, így már kis korban látják a szülők, hogy valami baj van és ha egy kicsit is szeretik a gyereküket és felelősek, akkor elviszik szakemberhez. Úgyhogy jellemzően az autistákat már gyerekkorukban diagnosztizálják. (Kivéve, ha a szülő úgy dönt, hogy ezt nem teszi meg, mert fél attól, hogy ezzel a gyerekét megbélyegzik egy életre. A nővérem is ezért nem diagnosztizáltatta hivatalosan a kisebbik fiát. De ettől még fejlesztette, méghozzá úgy, hogy le a kalappal előtte! Karate, zongora, úszás, minden.)

Ezzel szemben az aspergeres időben kezd el beszélni, sőt, fejlett szókincse lesz, így a furcsaságait könnyen el lehet intézni azzal, hogy félénk és visszahúzódó, vagy esetleg nem túl okos. Az Aspergeresek kb. fele ma is diagnosztizálatlan (vagy félrediagnosztizált skizofrénként - ez elég gyakori dolog. És rohad egy pszichiátrián vagy öngyilkos lett.)

Szóval a kérdés - most ahogy újra elolvastam - olyan nagy, hogy még a valódi szakembereknek is fejtörést okoz. Nekem meg most nincs energiám az egészet összefoglalni (bocs, tényleg!).

Én sokszor irigyeltem az autistákat, mert ők (legalábbis látszólag) nem zavartatják magukat, amikor emberek között furcsán viselkednek. És sokan közülük tényleg nem. Én viszont kis koromtól kezdve észrevettem, hogy furcsán néznek rám és rettenetesen zavart, és magamba zárkóztam, pedig vágytam a normális emberi társaságra.

Az autistákra nem jellemző, hogy szorongóssá válnának, míg az aspergeresek (kezeletlenül) szociális szorongóssá válnak.

Még egy érdekesség:

Olvastam egy kutatásról 1-2 éve, ami kimondottan az aspergeresekről szólt és azt állapította meg, hogy a második leggyakoribb halálok náluk az öngyilkosság. Az első a szív- és érrendszeri betegségek.

(Nekem is volt több öngyilkossági kísérletem, de elbénáztam, meg gyáva voltam. Most már nincs - ezt csak megnyugtatásul közlöm.)

Az autistákra viszont egyáltalán nem jellemző az öngyilkossági hajlam.

Ebből is lehet már sejteni, hogy mennyire másképp élik meg az autisták és az aspergeresek a társas élet nehézségeit. (Mert az aspergeresek a szociális nehézségeik és magányosságuk miatt jutnak ide.)

Miközben látszólag(!) az autista meg az aspergeres is jól el van magában, ül a számítógép előtt, olvas, látszólag nem igényli a társas kapcsolatokat.

Ami azt illeti - és ezt diagnosztizált aspergeresként mondom - én sem értem az autistákat!

Tavaly olvastam a "Hát ezért ugrálok" című könyvet, amit egy (akkor) 13 éves japán fiú írt. Ledöbbentem rajta, hogy mennyi mindent nem értettem és félreértettem az autistákkal kapcsolatban. Még róluk is akkor derült ki számomra, hogy igenis ők is igénylik az emberi kapcsolatot. De ennél jobban továbbra sem értem őket.

Szóval ezek csak információmorzsák voltak, most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Erre külön felhívnám a figyelmet:

[link]

A címe körülbelül az, hogy '50 fontos tény arról, hogy milyen "enyhe" autistának lenni'. Ahogy sokan címkézik az Asperger-szindrómát.

Még egy fontos tény: Az autistáknál valóban rendkívül széles a spektrum! Hallottam egy orvosomtól is durva példát: Van olyan autista, akivel se szóban, sem írásban nem tudtak kommunikálni. Tehát fogyatékos és hülye ugyebár. De a kezelőorvosa a kezébe adott egy madzagot és azzal az utasítással, hogy egy rántás 'igen', két rántás 'nem', így tette fel a kérdéseket és letesztelte, és az derült ki, hogy átlag feletti az IQ-ja.

Ezzel szemben az összes autista ismerősöm egyetemet végzett, meg matekzseni. Csak aszociálisak. Nem antiszociálisak - ez fontos különbség!

Szóval nagyon durva, hogy az autizmusban milyen széles a spektrum.

Az Asperger-szindrómásoknál viszont nincsenek ilyen szélsőséges különbségek.

Természetesen ha egy gyereket magára hagynak, traumák érik, stb. - Szóval ennyiből nagy különbségek adódhatnak, de ez minden emberi lényre igaz, a neurotipikusokra is. De önmagában az Asperger-szindróma egy elég jól körülhatárolható állapot, szó nincs széles spektrumról, ami önmagában az agyi fejlődési különbségből eredne. Ez azért elég lényeges információ szerintem...

Amióta az eszemet tudom, érzem hogy kilógok a sorból, más vagyok, mint a többiek. Mintha idegen lényként egy másik bolygón ragadtam volna. Ezt a környezetem is érezteti velem természetesen. A legtalálóbb mondás a helyzetemre, hogy két szék közé estem. Nem voltam értelmileg fogyatékos, elég látványosan autista ahhoz, hogy az orvosok, pedagógusok időben felfigyeljenek rám, de annyira igen, hogy a társaim kinézzenek maguk közül, bántalmazzanak szóban és olykor fizikálisan. A tanárok már csak azért sem tudtak velem mit kezdeni, mert én voltam az egyik legjobb tanuló. Az asperger szindrómás ugyanis minimum átlagos intelligenciával bír, nem késik a beszédfejlődése, stréberkedésre hajlamos, falja az információt. Általában a magatartásunkkal sincs baj. Egy ilyen gyereket mégis milyen indokkal vizsgáltassanak ki ? Jól tanul és túl jól viselkedik, legyenek szívesek beutalni a pszichiátriára … Az én gyerekkoromban azt sem tudták sokan, hogy létezik magasan funkcionáló autizmus, asperger szindróma, nemhogy felismerni azt. Még a szakemberek sem ! Ráadásul én nő vagyok. Ez több problémát is felvet. A kutatási anyagok, szakirodalom nagyrészt férfiakon alapul, mert sokáig az volt a nézet, hogy lány nem lehet autista. Márpedig bizonyítékok vannak rá, hogy a lány és a fiú aspi eltér egymástól. A nők átlagosan ügyesebben el tudják rejteni az autisztikus viselkedésüket, jobban boldogulnak a szociális életben, illetve az empátiára is hamarabb, intenzívebben képesek. Nem azért van háromszor annyi férfi diagnosztizálva, mert valóban annyival több van belőlük. Rengetegen felnőtt korukban jönnek rá, hogy micsodák. Addig annyival el volt intézve, hogy jajj, ez a gyerek csak introvertált, ügyetlen, depressziós, anorexiás, bipoláris, stb. Szerintem nincs is köztünk olyan, akit nem kezeltek félre.

Hiába tudok én látszólag jól kommunikálni, hiába volt eszem nem szegregált iskolákat elvégezni, az én életemre is ugyanúgy kihatnak bizonyos autisztikus tulajdonságok, mint azokéra, akik beljebb vannak spektrumon. Én is rugalmatlan vagyok, imádom a rituálékat, szeretek lábujjhegyen járni, nehezen értem a small tallkot és szarkazmust, nem olvasok jól az arcról, utálok puszit adni, nem veszem észre ha másokat untatok a speciális érdeklődési köreimmel, stb. Amiben egy aspi tutira más, mi képesek vagyunk cenzúra alá helyezni a viselkedésünket. Folyamatosan figyeljük a környezetünket, az adatokat kielemezzük, majd alkalmazkodunk. Például bármennyire is szeretnék mások előtt lábujjhegyen járni vagy a fejemet rángatni, nem teszem, mert korábbi negatív tapasztalataim alapján a többiek hülyének néznek miatta. Lehet először ha megkérded tőlem, van-e kék tollam, akkor én azt mondom igen, van és teszem tovább a dolgom, eszembe sem jutva, hogy te burkoltan tollat szerettél volna kérni. Ám előbb-utóbb megtanulom, hogy ha azt kérded van-e ez meg az, akkor jobb, ha adok neked. Tapasztalataim szerint a nem aspik ilyen téren nem fejlődőképesek. Nem hiába vesznek ritkábban észre minket. A Terminator című film szerintem egy jó hasonlat. A sima autik a T600-as modellek, akiket szinte mindenki kiszúr, mi meg a T800, a beszivárgó egység.

Én is egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy mi megszívjuk, mert jellemzően soká kapunk diagnózist. Addigra már bőven megutáltuk az embereket, szorongtunk eleget, depisek voltunk nem egyszer, sőt igen nagy százalékunk legalább gondolatban eljutott az öngyilkossághoz. Nehezen találjuk a helyünket a világban. Szeretnénk beilleszkedni, barátkozni, de nekünk ez nehéz. Fáradékonyabbak is vagyunk az átlagnál. Nekem például olyan megerőltető normálisan tartani a szemkontaktust, nézni a másik arcát, mintha valaki szótárral állna neki megnézni angolul a Gyűrűk Urát.

Én is azt kívánom néha, bár beljebb lennék a spektrumon. Ők boldogabbnak tűnnek. Nincsenek olyan szociális igényeik, mint nekem, így nem tudják mit veszítenek, ha nem tudnak erőt venni magukon és közeledni másokhoz.