Mentális betegek, titeket támogatnak, szeretnek a szüleitek?

28/f - pánikroham, depresszió, szorongás (mindez csak volt, de keményen)

Nekem csak annyi problémám volt, hogy az anyám olyan munkahelyen dolgozik, ahol pszichiáterekkel van 0-24, és a legjobb barátai is pszichiáterek.

Én valahányszor mentem hozzá azzal hogy bajom van, mindig "lepattintott" azzal hogy ezt teljes mértékben magamnak kell megoldanom, és hogy ne hívogassam ha rám jön a kemény mentális "esemény", mert ők távolról úgy sem tudnak mit csinálni vele, és csak idegesíti őket. Mondhatni nem voltak túl támogatóak.

Viszont mindig elmondta, hogy mivel pszichiáterekkel van együtt minden nap, sokat beszélget is velük mindenféle dolgokról mert hát munkatársak, (rólam is, eleget) jól gondoljam meg hogy mi a "célom" ezzel az egész betegséggel.

Tehát ha alárendelem magam neki, és egy "gyenge ember leszek", akkor szóljak, dönthetek így, és akkor bevisz a munkatársához, aki felír nekem bogyókat (mindenféle antidepresszáns) és azok majd olyan állapotba hoznak amilyenbe, egy életre a függőjévé válok, az állapotom egyre rosszabb lesz, és kisiklok. Tudja, mert ilyen, pontosan ilyen emberek a pácienseik. Nagy tudós gondolkodó emberek, mérnökök, jogászok, egyetemi tanárok jutnak oda hozzájuk mert gyengék voltak a mentális betegségeikkel szemben, mind úgy kezdi hogy csak 2 naponta fél szem gyógyszer, ma meg ott tartanak hogy 3 szem / nap nem elég.

Tehát ezt a folyamatot ő egész jól ismeri.

Gondolhatod hogy jött ez nekem át annó.. Hogy kösz a semmit, nagy segítség, a saját családom szarik rám, oldjam meg magamnak, amikor éreztem, és tudtam, hogy ezt rohadtul nem lehet egyedül magamnak megoldani mert rajtam kívüli dolog az egész, tehát így is magyaráztam neki, hogy szerinte mennyire függ ez tőlem, ha reggel 6kor arra nyitom ki a szememet, hogy remeg a nyelvem a számban, meg jönnek a testi tünetek? Tehát amikor még tudatomnál se vagyok jobbára, már tele vagyok tünetekkel, akkor hogy a fenébe álljak én ennek ellent? Mintha azt mondaná hogy az, hogy a vonat elé vagy kötözve a te hibád, és tessék kikerülni onnan egyedül.. Hát kösz.

Aztán jött a koronavírus...

Elkaptuk.

Ezek a mentális betegségek rám konkrétan ledobták az atomot.. Életemben nem voltam még olyan rosszul. A pánikrohamok mindennaposság váltak, naponta többször, a testem idegrendszere úgy éreztem folyamatos "gyulladásban" van, és a depresszió az valami elképesztő mértékű lett. Mintha egy sötét mély szobának a padlóján feküdtem volna egész nap, 600 kilós testtel. Az a kő kemény mély depresszió, az az elviselhetetlen állapot.

Na akkor mondta anyám hogy ebből elég volt, bevisz a munkatársaihoz.

Egy öreg pszichiáterrel beszélgettem, főorvos, a legjobb orvos akit talált az egész épületben. Teljesen kedves ember volt, leültünk egy szobába és csak beszélgettünk. Mit dolgozok, szeretem-e, mit érzek, milyen az átlag hangulatom stb. Aztán megismételte azt amit anyám is ezer éve szajkózott: 2 út van. Mint a Mátrixban ugye, Morpheus elém tárja a 2 kezét benne kék és piros pirulával.

A kék pirula a könnyebb út. Beveszek egy antidepresszánst, és nagy valószínűséggel elindulok a lejtőn ami talán soha nem ér véget. Elmondta hogy a nonverbális jelek amiket az egész beszélgetésünk alatt tanúsítottam simán felismerhetővé tették bennem a "ez 2-3 éven belül itt fog feküdni nálunk" típusú embert. Bevehetem a gyógyszert, mert látja hogy szükségem van rá és tudja hogy most nekem eléggé rohadt szar, és persze a gyógyszer segíteni fog. Választhatom ezt is.

De ott a piros pirula, ami az önerő. A mocskosul nehéz, lehetetlennek tűnő út, hogy minden marad úgy a továbbiakban is mint most, és ha én magamnak nem változtatok az életemen és a depressziómon, akkor semmi és senki nem fog.

Szerintetek melyiket választottam? :)

Úgy benyeltem a kék pirulát mint kacsa a nokedlit. Bele voltam már fáradva a betegségbe.. Az a folyamatos élni nem akarás, depresszió, pánikbetegségek, mentális kuka voltam már.. Ha van egy pirula ami kiutat biztosit, én vagyok az ember aki beveszi. Túl régóta tartott már ez, és tudtam hogy nem én leszek az aki ezt legyőzi. Anyám is bele volt már fáradva az egészbe, így rábólintott.

Scippa.

Ezzel nyitottam. Ez egy neurotranszmitter visszavételgátló antidepresszáns. Eleinte naponta felet vettem be. Kb. 2 hét múlva elkezdett hatni a gyógyszer. Akkor úgy éreztem minden király, és végre megint normális életet élhetek. Nyertem.

Ez tartott kábé 6-7 hónapig. Ekkor már kezdett NAGY kellemetlenséget okozni a gyógyszer mellékhatásai.. Férfiként "picit" nehezen éltem meg, hogy konkrétan szarrá vágta a szexuális életemet. Az orgazmus ereje minden alkalommal kb 5-10%-a volt annak, amilyet normális állapotomban éltem át. A libidómat is agyonvágta az a szar, konkrétan nem akartam szeretkezni, se semmi mást. Merevedési gondjaim is voltak emiatt, elég erősen.

Így hát mivel újra élvezni akartam a házas életet, és nem akartam hogy tönkretegye a teljesítménytelenségem a kapcsolatomat, na meg mivel már több mint fél éve teljesen normálisnak éreztem magam, úgy gondoltam lejönnék a szerról.

Felhívtam a pszichiátert, hogy ez a tervem. Megkérdezte hogy biztos ezt akarom? NAGYON nem javasolja. De mondtam neki hogy a szexuális élet nélkül meg hát mit ér az élet, persze hogy lejövök.

Mondta hogy jól van, 2 hétig naponta csak fél scippát vegyek be (mert addigra már átálltunk a napi 1 egészre) aztán 2 hétig 2 naponta felet, és hagyjam el.

Így is tettem.

Aztán jött a baj. MINDEN betegségem úgy jött vissza mintha mi se történt volna. De konkrétan. Sorban. Mind.

Éltem én a szexuális életemet mint Marci hevesen, és tűrtem a betegségeimnek, nagyjából 2 hétig. Aztán úgy összeroppantam hogy hívtam a pszichiátert hogy oké, ez nem éri meg, kérem vissza a bogyót.

Scippa helyett most viszont valami mást, Tritticot írt fel. Az nekem egyáltalán nem használt úgy mint a scippa, miközben vettem be, voltak tüneteim...

Aztán mondta hogy álljunk vissza a scippára.. Mondom oké...

Aztán pedig megint jött ez az egész szexuális életet tönkrevágó helyzet...

Ez tartott kb még 2-3 hónapig.

Amire eldöntöttem hogy oké, játszon a szervezetemmel az akire gondolok.

Elhagytam a Scippát. Már csak dühből is, összeszedve minden erőmet, mert fiatal vagyok és előttem az egész élet, ha én nem változtatok akkor senki, és elkezdtem acél életet élni.

MINDENT amit a pszichiáter régen javasolt, csináltam. Sportoltam, több időt töltöttem a szabadban, egészséges kajákat ettem, vettem egy kutyát amivel sokat játszottam, tehát az egész életmódomat megváltoztattam, és végül most olyan fél év után ott vagyok, hogy teljesen egészséges vagyok, úgy, mint amikor először szedtem a scippát, tehát mentálisan minden oké, sőt, a szexuális életnek is nagyon jót tett az egész, a kapcsolatomnak is. Bestiális erő kellett hozzá, de én már úgy voltam vele hogy van egy cél előttem, tehát az autópályán vezetek, egy egyenes úton, egy cél felé, és MINDEN mentális nyomorultság ami rám tört sorra, annak vettem, mint egy-egy kemény oldalszél, egy-egy bukkanó az utamon. Kristály tiszta volt mit akarok, és hogy el akarom érni és hogy a legokosabb pszichiáter szavai segítenek az utamon. Legitim volt az egész.

És az lett a vége a sztorinak, hogy anyámék eléggé nem támogattak engem. De hát igazuk volt, mint utólag kiderült. Úgy gondoltam nem támogatnak és nem segítenek, mert nem adják meg nekem azt a segítséget és támogatást, amire én személy szerint akkor gondoltam, hogy szükségem van. Viszont mint utólag kiderült, azt a támogatást adták meg, amire a testemnek volt szüksége, "nem nekem". Nem "etették" a betegségemet, amikor hívtam őket betegen azért pattintottak le hogy felismerjem hogy ezzel nekem, és csak nekem van dolgom, nem másnak. És igazuk is lett. Ez jelentette a gyógyulásom kulcsát is. Ha mindig úgy reagáltak volna ahogy én akartam amikor hívtam őket, hát nem vezetett volna az utam oda ahol most vagyok.

A kemény, határozott szavak, az, hogy elküldtek a picsába a betegségemmel, azzal hogy jöjjek vissza ha keményebb ember vagyok, csak arra sarkalltak hogy azzá váljak. Persze mellette minden másban támogatóak voltak velem, tehát pénzügyileg, napi beszélgetések, látogatások, ami kell, normális szülőként viselkedtek, de a mentális bajaim szempontjából meg volt az álláspontjuk.

Már kamaszkoromban volt egy súlyosabb pszichés problémám, erről senkinek nem szóltam. Aztán 23 évesen megint, akkor elmondtam ugyan (még otthon laktam), de nem igazán izgatta a szüleimet.

31 éves korom óta agorafóbiás vagyok, ez sem érdekelt kutyát sem.

38 éves koromban borderline diagnózist kaptam (a Tündérhegyen voltam 3 hónapig). Az sem érdekelt senkit.

45 éves korom után bipoláris zavar diagnózisom lett (viszont borderline diagnózist már nem kaptam). Aztán lett egy pszichózisom. Láttak a szüleim pszichiátrián. Talán akkor felfogták, hogy nem vagyok teljesen ép és egészséges. :) Gondolom anyám vmit megérzékelt a dolgok súlyából, amikor a zárton látott és nem voltam magamnál. Azóta kicsit normálisabb. De olyan, mintha taposóaknákon lépkednénk, neki is meg nekem is nagyon kell vigyáznunk, hogy mit mondunk és mit reagálunk a másik mondókájára. Apám a sokkal megértőbb és kedvesebb, de ő egész életében távolságtartó volt irányomban.

Anyagilag régóta támogatnak, de ebből persze rengeteg konfliktus van.

Szerintem a maguk módján szeretnek.

2

Nagyon megható történet volt, telesírtam a kispárnámat.

Van egyébként gyereked?

Te is így csinálod majd, ha neki hasonló problémája lesz?

"Nem "etették" a betegségemet, amikor hívtam őket betegen azért pattintottak le hogy felismerjem hogy ezzel nekem, és csak nekem van dolgom, nem másnak." Az ideális család.

"A kemény, határozott szavak, az, hogy elküldtek a picsába a betegségemmel, azzal hogy jöjjek vissza ha keményebb ember vagyok, csak arra sarkalltak hogy azzá váljak." Mondom, ideális.

Tritticoból a terápiás adag 150-300 mg, azaz 1-2 szem. Kezdő adag 1/3 tabletta. Vérnyomásesést okozhat, ezért ennyi a kezdő adag. Logikus, h egy idò után 3x annyi gyszert szed a beteg, hisz javasolt elérni a terápiás adagot. Ez nem arról szól, h egyre több kell, hanem arról, h a szükséges/hatásos adaggal nem lehet kezdeni.

Sok antidepi szedését hasonlóan kis adaggal javasolt kezdeni, pár napon vagy héten belül emelni.

Nekem rossz állapotban több gyógyszer kell. Tartósan jó vagy jobb állapotban mindig tudtam csökkenteni vagy elhagyni a gyógyszereket.

Meglep, hogy életmódváltás elég volt a gyógyulásodhoz.

Általában spontán javulás van vagy terápia segít.

Depresszió nekem 3-6 hónapig szokott tartani. Többnyire télen van, tavasszal magától enyhül, majd elmúlik. Következő évben télen újra depressziós vagyok, tavasszal elmúlik. Napfényhiány okozza. Ezen nincs mit megoldani.

A betegség nekem nem jár együtt fokozott törődésigénnyel.

Tudnék egy jó ötletet adni.

Szedjetek Magne B6-ot, naponta. Az nem olyan gyógyszer mint a nyugtató vagy az antidepresszáns, "csak" vitamin, de a szervezet magnézium tartalmát ha rendesen fenntartod, annak pozitív hatása lesz az idegrendszeredre is, segít a depresszió leküzdésében is.

Tehát ez egy olyan dolog ami nem akkor fejti ki hatását ha egy héten át szeded, hanem ha több hónapon át minden nap veszel be. Hosszú időn keresztül.

Ja és én inkább ajánlom a béres magne B6-ot, amiben frankón 400 mg magnézium van, nem a kis magnéziumos készítményecskéket a maguk 50 mg magnéziumával.

Néhány cikk ennek alátámasztására:

1) [link]

2) [link]

3) [link]

4) [link]

5) [link]

De jó sok cikk van még erről, tehát megérhet egy próbát annak akinek ilyen problémái vannak.