A pszichiáterek tényleg ártanak?

Kényszerbetegséget állapított meg a pszichiáter nálam bemondásra. Pontosan főként kompulzív cselekedetek (rögeszmés rítusok) a diagnózis. A gyógyszer javított viszonylag sokat rajtam, de korántsem oldotta meg a problémáim. Egyre inkább azt érzem, hogy az állapotomat a magányom okozza. Nincs egy igaz barátom se, de még haverjaim sincsenek. 25 éves vagyok. Olyan helyen dolgozok, ahol 40-50 év körüli nők vesznek körül, utálom őket. Hiányoznak a velem egykorú barátok és érzem, hogy ettől vagyok kényszerbeteg. Nem szeretem amúgy a komoly, céltudatos, karrierista embereket. Én a kamaszos gondolkodású embereket szeretem, szóval az is zavar, ha valakinek azt látom, hogy nagyon komolyan veszi az életet. Nekem ez nem megy. Se gyereket, se családot nem szeretnék. Buli, szórakozás, szex, barátnők, élmények, élvezetek. Én ezt szeretném. De nekem ez már sok, hogy magányos vagyok. Egyedül nem szeretek pl. társaságba se menni. Mert úgyis egyedül maradok azt érzem. Mindenkinek meg van már a társasága, mindenki szarik rám. De ettől vagyok beteg. Ha néha el is megyek néhány rock koncertre, csak felületes ismeretséget sikerül kötöm, koncert után már az se tudja ki vagyok kb. Én ebbe beleőrülök. Engem már az se érdekel, ha soha nem lesz barátnőm, meg nők elkerülhetetlen, csak barátaim legyenek. Hogy tudnék velem egykorú barátokat szerezni?