Normális, hogy huszonévesen már azt érzem gyakran, jobb volt régen és "visszavágyom" a gyerek/tinikorom?

Sziasztok!

Ez azért nem korlátaz be semmibe, tehát jelen tudok lenni, de kb. minden is megváltozott az életemben egy csapásra (pontosan 2018-ban). Ennek több nagyobb törés volt az oka abban az évben, sokakat elveszítettem ilyen-olyan formában.

Azóta folyamatosan azt érzem - kisebb nagyobb megszakításokkal - hogy nem vagyok ugyanaz az ember. És a régi én sokkal jobban tetszett, bocsi, nem tudom jobban megfogalmazni. Mindenki egy pozitív, kommunikatív lánynak ismert, sokszor voltam a társaság közéépontja. És nem hiszem, hogy az a felnőtté válással kéne járjon, hogy jóval csendesebb vagyok, akinek szinte szociális fóbiája van. Szóba tudok elegyedni emberekkel, de a rosszat feltételezem, hogy lehet kibeszél, hátba támad, mit gondol vajon rólam, hatszor megfontolom mit mondok ki, és sokkal szerényebbnek tűnhetek. Ami viszont nem igaz rám. :D Aki régről ismer, az mind tudja.

Szinte minden negatívabb irányba változott, folyamatosan pörög az agyam, hogy hogyan tovább, egyetem után, munka, stresszelek, alig tudok hazajárni vidékre, annyira nincs időm. Nagyon nem bírom a várost hosszú távon.

Sokszor csak így elálmodozom, amikor felidézek magamnak régi emlékeket, főleg otthonról. A suli utáni napokat, mikor alig vártunk, hogy találkozzunk barátokkal, a családi légkör is teljesen más volt (ott is lettek problémák sajnos). Mikor nyaraltunk a családdal, vissza hallgatom a régi kedvenc zenéket, mintha akkor tök gondtalan lett volna minden, csak a kisváros volt, ahol minden és mindenki ismerős volt.

Ezekből ma semmi nem maradt fent. Barátságok mentek szét így vagy úgy, családi programok nulla, teljesen más lett az egész család hangulata.

És az a szomorú, hogy páromnál, akivel 5 éve vagyunk együtt látom, hogy hogyan működhet egy család együtt. Nagy családi összejövetelek, közös programok, amiknek én is részese vagyok és tetszik, de sajnálom, hogy nálunk így alakult.

Sokkal kevesebb barátságot tudtam egyetemen kötni, kettő lett talán, ami nem felszínes, mert iszonyú óvatos lettem emberekkel. Nem is nagyon jártam ki, pont én(!) egyetem alatt. Ha valaki ezt mondja nekem X évvel ezelőtt, kiröhögöm. :D Tehát nagyon nem így képzeltem el e "felhőtlen 20-as éveket". Most meg ilyen árak mellett, ezekkel a helyzetekkel, amiket 2020 folyamatosan vont maga után, nem lett könnyebb.

Szerintetek a mi fiatalságunkban, hogy ennyi sz@r történik már bocsánat, jogos, ha az ember vissza-vissza vágyik? Vagy ez nem lenne normális? Vannak napok, mikor tök jól elvagyok, van, mikor megkérdőjelezem ezt.