Túlzott optimizmus. Gyógyulás vagy elfojtás eredménye?

A húszas éveim elején járok. Hátam mögött sok kudarc, csalódás, ezek közül sok az én hibám. Eddig rendkívül zárkózott voltam(most sem vagyok mondjuk valami társaság középpontja, de már vállalom saját magam), egész nap búskomor voltam, és a negatív gondolataimmal törődtem. Ennek kb. 1 éve elkezdett vége szakadni, egyre több dolgot láttam be saját magamon, és mára már egyáltalán nem aggódok semmi miatt. Fiatal vagyok, előttem az élet, nem félek az élettől. Mindig nyugodt vagyok, és tervezgetek a jövőre nézve. Na már most, nem tudom, hogy ez egy természetes gyógyulási folyamat volt-e, tehát beláttam dolgokat, és fejlődött a személyiségem, vagy csak elfojtottam a problémáimat. A fő problémák még most is jelen vannak az életemben, ezzel tisztában is vagyok, de már nem stresszelem magam rajta (legalábbis tudatosan nem, tudat alatt lehet így is stresszel), nem foglalkozok vele, nem kesergek rajta, hanem inkább a tervezéssel, azok megoldásával foglalkozom. Mit gondoltok erről?