Szerintetek szükségem van még pszichiáterre? Csak mert én úgy érzem hogy nem, de az orvosok szerint meg igen.

Na szóval azért hogy tisztán lássátok a dolgokat leírok mindent, mert kíváncsi vagyok egy-két külsős véleményére. Nyugodtan el lehet ítélni, az úgynevezett "öngyilkossági kísérletem" miatt már kaptam hideget meleget...

Május végén meghalt az egyik legjobb barátom,. Elütötte egy autó. A zebrán...Miközben zöld volt a lámpa... Igazából szerelmes voltam belé, de az már a saját butaságom hogy ezt sose mondtam el neki. Szóval akkor eléggé magam alatt voltam. Mindenki azt mondta hogy ez majd elmúlik mert az IDŐ (aha, persze) majd segít. Ez az egyik legnagyobb marhaság amit valaha hallottam. Minden egyes este arra vágytam hogy láthassam. Még ha csak az álmaimban is, de látni akartam. Sose jelent meg. Úgy éreztem hogy sose fogom látni azokat a gyönyörű zöld szemeket többé. Június 15-én elindultam biciklivel otthonról. Az évzáróra mentem. Legalábbis oda indultam. Megláttam egy fiút. Ugyanolyan testtartása volt, ugyanolyan magas volt, és ugyanolyan barna haja volt mint Neki. Oda mentem hozzá de amikor megláttam a szemeit borzasztó érzés fogott el. A szívem összeszorult a mellkasomban. Én KOMOLYAN látni akartam. És abban a pillanatban és azon a helyen csak azon járt az eszem hogy hogy találkozhatnék vele. Csak még egyszer. Hogy elköszönhessek tőle. Hogy elmondhassam neki hogy mennyit jelentett nekem. Hogy megköszönhessem azt a sok szép emléket.Én soha nem akartam meghalni. Őszintén, sokszor rám tört kicsi korom óta a halálfélelem. De abban a percben amikor felszálltam a biciklimre és a piros lámpa felé tartottam csakis arra gondoltam hogy mennyire borzasztóan látni szeretném. A biciklivel átrepültem egy autón és egy másik szélvédőjén landoltam majd áthajtott rajtam egy autó. Az első kérdése a pszichiáternek az volt hogy: Megérte? Mosolyogva válaszoltam neki: Igen!

Láttam. Nagyon messziről, de láttam. Egy fényes fal mögött állt. Nehezen, de átláttam rajta. A haját felborzolta a szellő. Meleg volt. Pont annyira meleg ami kellemes. Felemelte a kezét és integetett. Mosolygott. Nem hallottam mit mondott és szerintem ő se hallott engem de ahogy visszaintegettem neki biztos vagyok benne hogy tudta mit szeretnék mondani. Egyszer csak sötétségbe burkolózott majd eltűnt minden. A következő amire emlékszem hogy mikor felkeltem megkérdezték a nevem, hogy hány éves vagyok, emlékszem -e arra hogy mi történt. Egy héttel később újra beszéltem, kissé kábán a sok fájdalomcsillapítótól, de beszéltem. Csak a pszichiáternek beszéltem arról hogy mit láttam. Már egész jól vagyok, azt hiszem most hogy elköszöntem tőle már sokkal nyugodtabb vagyok. Amint kikerülök a kórházból (3 törött borda, törött jobb kéz és láb valamint a megrepedt kulcscsontom) azt hiszem folytatni tudom a normális életemet. Még mindig hiányzik, de elköszöntem tőle. Az volt "életem" egyik legszebb pillanata. Lehet hogy csak az agyrázkódásom miatti hallucináció volt, de nekem sokat jelentett. Jól vagyok. Komolyan. De ezt senki nem akarja elhinni nekem. Gyógyszereket akarnak felírni, különböző terápiás kezelésekre akarnak elküldeni. Mit ne mondjak annyira nem zavar, mert legalább lenne programom a nyárra, de hát... ha egyszer nincs szükségem rá akkor minek? Mi a véleményetek?