Pszichológus munkájának része, hogy ne érezze át a beteg nyomorát?

Nem. Ez az eber nem pszichológus, csalk egy pszichológusnak látszó tárgy, aki azért tanult, hogy a saját személyiségzavarát és belső problémáit "megtanulja".

Egy valódi segítő ember mély empátia nélkül egy rakás Xart sem ér. Éppen ezért is van az, hogy a segítőknek sok pihenés kell, és elaborációs technikák tanulása és folyamatos alkalmazása, különben hamar ki- és szétégnek.

nem része!

a szakma szabályai szerint dolgozik és a részvét nem munkaeszköz!

Tipikus példája ez az ember annak, hogyan nem tudja valaki alkalmazni a tárgyi tudást. Tartom magam ahhoz a nézethez, hogy pszichológusnak- ahogy sok másnak is- születni kell. Muszáj bejárnia az embernek egy olyan életutat, ahol testközelből, vagy akár a saját bőrén tapasztalja azt az igazán mély lelki válságot és tudja annyira beleélni magát egy olyan élethelyzetbe, hogy megfelelően viszonyuljon a beteg helyzetéhez és személyiségéhez. Sok páciens egyszerűen ki nem állhatja a sajnálatot, gyűlöli a sajnálkozó tekintetet, mások meg csak ennek hatására képesek megfelelően megnyílni és együttműködni.

Nem azt mondom, hogy pszichológusnak lenni annyiból áll, hogy az ember összebarátkozik és lelki társa lesz a kezelendő személynek, mert ebből vigasztalás lesz, nem terápia. Alkalmazni kell a tudást, aminek köszönhetően szakember lett, de rá kell érezni, hogy kinél úgymond hogy tálalja mindezt. Meg kell találni a kulcsot a másikhoz, csak akkor ér valamit a dolog. Ezek szerint a te pszichológusod nem találta még meg hozzád ezt a bizonyos kulcsot. :)

Természetesen szükségszerű az objektivitás ebben a munkában, de bizonyos értelemben embernek és partnernek kell lennünk, ha emberekkel dolgozunk. Mindenkinél más válik be, de ha ezt a példát nézzük, így csak az általa kezeltek azon részénél lesz képes elérni szép eredményeket a kezelésben viszonylag hamar, akik ezt a fajta "ridegséget" várják el tőle, mint szakembertől. Aki meg túlságosan szubjektív marad, az meg átesik a ló túloldalára, vagy ami rosszabb, belebetegszik a munkájába azzal, hogy minden ember problémáját saját magáénak éli meg. Rugalmasnak kell maradni és emberekre szabni a terápia egészét, már az első beszélgetést is. Megtalálni a közös hangot. Szerintem. :) Bár ahány ember, annyiféle munkamorál.

Igen is, meg nem is. Alap esetben az empátia minden terápiában benne kell, hogy legyen, különben nem fog működni a dolog. Az igazi kérdés, és ez már módszerfüggő, hogy mikor és mennyire fejezi ki az ember az együttérzését. Lehet, hogy kifogtál egy tényleg klasszikus analitikus kiképzésű szakembert, ott jellemzően kevesebb az érzelemkifejezés. Bár, ez sem olyan egyértelmű ma már.

A terapeuták megtanulják szétválasztani a mimikájukat és az érzelmeiket. Vagyis tudatossá tenni az érzelemkifejezést, és vannak esetek, amikor nem érdemes kimutatni, amit valójában éreznek. Legalábbis, jól meg kell gondolni a dolgot, ez paciensfüggő is. Az, hogy fapofával ül, még nem jelenti azt, hogy ne érezné át, hogy neked nehézségeid vannak.

A legegyszerűbb, ha egyszerűen megkérdezed tőle, és elmondod neki, hogy ez téged nagyon zavar, mert... A terápiás szerződés lehetővé teszi, elvileg, hogy bármit kimondhatsz, ami a fejedben van. Ezt is.