El vagyok veszve. Mi alapján jelöljek ki célokat? Hogyan kezdjek hozzá?

A legegyszerűbben úgy tudnám leírni az életem, hogy pont úgy élek, mint az Egy fiúról c., Nick Hornby regényéből készült film "hőse". Egyedül vagyok, jelenleg nincsenek igazi célok és tétek az életemben, nem kell semmitől félnem és nem törekszem semmi felé. Totális üresség.

Diák vagyok és a szüleimmel élek. Mivel jómódban élünk, ezért nem vagyok rákényszerülve, hogy dolgozzak. Nem is akarok, amíg nem végeztem a tanulással. De valamiért a tanulásra sem tudom rászánni magam. Kiváló tanuló vagyok és nagyon jó agyam van, ez a középiskolában elég is volt, de amikor nekem kellett irányt választani, valahogy lefagytam és ez azóta is tart. Nagyon sok minden érdekelt eddig is, de nem volt egy konkrét irány, ami felé elindultam. Azt hiszem, ilyen kapunyitási pánikom van. Közben meg azt hiszem, nem tanultam meg eléggé a társas kapcsolatok építését, kezelését, nem voltam őszinte a barátaimmal, nem lett barátnőm. Rengeteget voltam és vagyok egyedül. Nem azonosultam közösségekkel, nincs "csapatom", nem tudom, mi szerint éljek, el vagyok veszve.

Jártam pszichoterápiára és most érzem azt, hogy már elég világosan látom, mik a problémák. Túl merev vagyok, nem bocsátom meg magamnak a múltbéli hibáimat, de másoknak se egyébként. És nincs hitem magamban, ezért nem halad sehova az életem.

Változtatni akarok, de nem igazán tudom, hogy kezdjek hozzá. Itthon senki nem kényszerít, ha magamat nem kényszerítem, és ez elég idegesítő. Tudom, hogy fura ezt olvasni, de sokszor úgy érzem, sokkal könnyebb helyzete van egy panelházban felnövő gyereknek, aki délutánonként lejár a helyi gyerekekkel és kamaszként alig várja, hogy kiszabaduljon a szűk lakásból és elköltözhessen. Én úgy nőttem fel, hogy van egy nagy, szép házunk és a környéken nem ismerek senkit, mert errefelé nincsenek nagyon közösségi programok. Itthon aztán megtanultam elfoglalni magam, de így meg olyan lettem, mint egy kis szerzetes. Túlságosan megszoktam a magányt és a legrosszabb az egészben, hogy nem kívánom annyira a társaságot, mint ahogy kéne ahhoz, hgy kimozduljak ebből az állapotból. Olyan vagyok, mint a közmondásos béka, aki túl sokáig ücsörgött az egyre melegedő kondérban. Néha, világos pillanataimban vannak ilyen rádöbbenéseim, hogy "úristen, mennyire egyedül vagyok valójában", mert kívülről nézve ez az egész tényleg nyomorúságos. Késő kelek, eszek valamit, aztán filmezek meg gépezek egész nap. Aztán a szüleimmel este tévézünk. Az egyetemen, mint írtam, nem is azt tanulom, ami érdekel, úgyhogy a szorgalmi időszakban csak azt csinálom meg, amit muszáj, a vizsgákra meg pillanatok alatt felkészülök, mert baromi könnyű az egész. Igazából semmi dolgom.

Nagyon nem ilyen felnőtt szeretnék lenni. Több van ennél bennem. A dokim azt mondta, hogy el kéne érni valahogy azt a szökési sebességet, ami kiszakít az unalomnak ebből a köréből. De nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Mi a legfontosabb, amire most koncentrálnom kéne? Közösségi élmény? Barátok? Vagy tanulás? Úgy érzem, most valahogy a tanulásnál fontosabb a kimaradt tapasztalatok begyűjtése, a korombeliekkel való kapcsolatépítés, a személyiségem megváltoztatása, barátnőzés. De ugyanakkor ha nem tanulom azt, amit szeretek, akkor nagyon haszontalannak érzem magam. Az a típus vagyok, aki az osztály okoskája volt, mindenki azt mondja, hogy én úgyis valaminek a doktora leszek. Én is ezt érzem, csak előbb át kell ugranom hozzá valamit. Hogy kezdjem el?