Miért van, hogy módszeresen elszúrom az egész életemet, lemaradok minden lehetőségről és büntetem a testem és a lelkem? Hogy törjek ki ebből az ördögi körből?

Leírom röviden a történetemet:

Kamaszkorom során kezdődött az egész, amikor is elzárkóztam a világ elől. Volt egy-két haverom, akivel jóban voltam, de velük is csak tök felületes volt a barátságunk. Szerettem volna az osztály középpontjában lenni, de nem sikerült megoldanom, egy tök marginális szereplő lettem.

Kamaszkoromban belekezdtem egy csomó mindenbe, és általában abba is hagytam őket. Az volt az érzésem, hogy bármibe kezdek, nem juttat örömérzethez, nem ad jutalmat a munka.

Végig jól tanultam, ezzel nem volt gond.

Majd jött a középsuli vége. Na, ekkorra már kiütköztek a gondok. Egyre alacsonyabb hatásfokkal tanultam, nem igazán találtam a helyem, nem tudtam, hova menjek egyetemre. Kaptam egy nagyon jó tanulási lehetőséget külföldön, ide elmentem. De elhamarkodtam, nem éreztem jól magam. Haza kellett jönnöm. Több pszichiáter tanácsára antidepresszánst kezdtem szedni. Azóta az életem csak lefelé ível. De ha igazán őszinte akarok lenni, egész középsuli óta. Elkezdtem egy egyetemet itthon, ami a lehető legpocsékabb választás volt, mert egyszerűen nevetségesen rossz a szak, és ráadásul rohadtul nem is érdekel ez az egész. De a szüleim ezt már nem akarják, hogy abbahagyjam. Persze megértem őket, de ők nem értenek engem. Nem tudják, milyen érzés csak várni arra, hogy elkezdődjön az életed. Az enyém még mindig nem kezdődött el. Egyszer se éreztem azt soha, hogy "na, itt most révbe értem", pedig tök jó tanuló vagyok, ami érdekelt, abban mindig kimagasló voltam. De az évek során a mániámmá lett, hogy valahol külföldön kell tanulnom, mert a legjobbak közé akarok tartozni, és egy jó külföldi diplomával olyan "útlevelet" akarok szerezni, ami bárhova a világon jó. Úgy érzem, kudarcot vallottam, és minden nap azzal kelek és fekszek, hogy mi az istenért csinálok már második éve valami olyat, ami egyáltalán nem érdekel. Lebecsültem, elfojtottam a vágyaimat, az érdeklődésemet. Így elég nehéz élni. Most már ott tartok, hogy fél napokat töltök az ágyban, ki se mozdulok itthonról, napi egyszer eszem és csak túlélem a napjaimat. Emberekkel alig találkozom, egész nap bús gondolatok járnak a fejemben és videók nézésével cseszem el az időmet. Vizsgák előtt kb. 3 nappal kezdek el tanulni, pánikszerűen magamba tömöm az anyagot, aminek megjegyzem kb. a tizedét és így megyek át kettessel. Ez lett az egykori jó tanulóból, aki versenyekre járt középiskolában, meg bejutott egy csúcs európai egyetemre. Úgy érzem, mindent elszúrtam. Nem akarok ebből, ahova most járok diplomát, én valaminek a szakértője akarok lenni, aki profi a területén. Ettől most nagyon távol állok. Visszamehettem volna külföldre, de féltem. Nem éreztem ott jól magam először, és attól tartottam, a nagyvárosi lét ismételten bedarálna. Nem tudom, elsőre nem álltam rá készen, az biztos, de másodjára lehet, hogy ment volna. Most viszont nem tudom, mit tegyek. Elvégezhetném ezt és mehetnék ki utána, de azt az ottani állam már nem támogatná. És nem értem egyszerűen, hogy mi áll ennek az egésznek a hátterében, hogy miért szúrok ki magammal és hagyok ki olyan lehetőségeket, amik mintha nekem lettek volna kitalálva. Hogy hol van a fejemben az a hibás program.

Hogy tehetném jóvá? 22 évesen lehetek még valamiben a legjobb? Más ilyenkor már kezdi a mestert... az a baj, hogy én nem vettem komolyan az érdeklődésemet. A szüleimtől állandóan azt hallottam, hogy aki kutat, az elvont és nem él meg. Ezért nem tettem meg mindent, hogy egy témának a lehető legjobb értője legyek. Pedig szerintem alkatomnál fogva erre születtem.