Mitől lehetek kimerült és indítékszegény SSRI kezelés folyamán (szertralin)? Nem hat? Lejjebb elmagyarázom.

Sajnos mindíg is szorongó, és depis alkat voltam, kilógtam a sorból, "különc" "lúzer" voltam. 18 éves koromra elég gátlásos lettem, és szorongó, de még nem súlyosan depressziós. A gimiből való ballagás (2013) után a totál magány, és meg nem értettség (korábban sem voltak barátaim) hatására egyre erősödő depresszióba/hangulatzavarba sodródtam. 3 egyetemet próbáltam meg, kettő az ország legnehezebb egyeteme volt, a harmadik esetben pedig vidéken voltam kollégista, de onnan kórházba kerültem öngyilkossági szándék miatt. Ott (is) túl felszínesek voltak az emberek(vagy csak én voltam túlérzékeny), és ott is kirekesztve éreztem magam. Ez a 3 év magány(amíg próbálkoztam az egyetemekkel) elölte mellőlem a "világomat" "közegemet" vagy nevezzük bárhogy tehát mintha légüres térbe kerültem vna. 3 évvel ezelőtt lelkesen gitároztam és énekeltem, 3 év alatt kiégtem, és már a zene sem érdekel. Pedig egyesek azt mondják lenne hozzá tehetségem, mások fikáznak. Ez egy számom(ezt most vettem fel nemrég, de még örülni sem tudok neki):

https://www.youtube.com/watch?v=61WPWnTKAPc

De hiába érzem, hogy a dolgok jók lennének, mert mostmár bent vagyok egy suliban technikusin, ötödéven, és ez menne is, de sajnos teljesen kiüresedtem, annyira, hogy bár teljesen egészségesnek tudom magam, már a motiváció a párkapcsolatok felé sem a régi bennem, bár néha még görcsbe rándul bennem valami csókolózó párok láttán (nekem még sajna nem volt bnőm) Az iskolába csak szertralinnal és nyugtatóval tudok bemenni, mert ez a 3 év, meg az azelőttiek megviseltek, úgy hogy hiába jártam évekig pszichoterápiára 5+ különböző orvoshoz, mit sem használt. A magány és a sok kudarc elszoktatott az emberekkel való pozitív élményektől(attól a kevéstől is) (persze a pozitív gondolkodást elsajátítottam, és fejlődött a személyiségem , világlátásom a terápiák folyamán, de magam ugyanaz maradtam.) Nem is erről van szó, hanem hogy ha minden oly világos, és egyszerűnek tűnik, és nincs semmi látszólag ami megbénítana, mégis egy motiválatlanság uralkodik fölöttem, bár a szociális fóbiámat (amely évek kezelésére sem reagált) a gyógyszer jelenleg jól oldja. Mit tehetnék többet, vagy mi velem a baj?

Hogy lehet, hogy valójában úgy érzem, semmi sem érdekel, bár antidepresszánst szedek (3 hete folyamatosan) - most a tanévkezdés miatt, hogy az új helyen jól érezzem magam a bőrömben, ne szenvedjek, ne szorongó, hanem pozitív benyomást keltsek, stb...

És most itt amúgy az új helyen vannak haverjaim, és egy tök átlag normál srác vagyok.. mégis mintha valami nem stimmelne... mintha üres lenne az életem, és semmilyen megmozdulásomnak mintha semmi értelme nem lenne... bár oldottabb vagyok közösségben, de annál inkább nem értem ezt a dolgot... Váltsak gyógyszert? Vagy várjak még? Persze jöhetnek akik szidják a dilibogyót, de én évekig vergődtem nélküle, és csak most kezdek egyáltalán néha fellélegezni 3 év horrorszerű szorongása után.... Nem tudom, mit lehetne tenni? Ja és közben persze csont és bőr vagyok, étvágyam sincs... és mintha mennék tönkre, de valójában nem tudom mi felé haladok. Tulajdonképpen nem is tudom mi az életcélom. Korábban zenész akartam lenni, de ez depressziót szült, mert fikáztak, most technikusnak tanulok, de az egyetemmel megint ott a kérdőjel h utána mi lesz... 22 éves vagyok és a jelenlegi oszttársaimnál (18) jóval idősebb, mert ötödéven vagyok, de mégis, semmivel nem érzem magam felnőttebbnek, sokkal több a domináns egyéniség mint én, és közben határozottságban, fejlettségben valami 16-17 nek érzem magam(többiek is 4 évvel fiatalabbnak saccoltak) (ezt most nem a frissességre értem) egyébként meg öregembernek érzem magam, mint aki vállán vitt 80 évet..... Tudom, nehéz olvasni, mert nem tudom jól leírni, meg lehet hogy hülyének néz valaki hogy összevissza írok, de jelenleg is olyan vagyok mint egy zombi és nem tudom mihez kezdjek... :C