Szerintetek mi lehet megoldás a problémámra?

Tudni kell, hogy mindig is elég visszahúzódó, csendes voltam a nagyobb, ismeretlenekből álló társaságokban (iskola, de akár egy hivatalos helyen, vagy bármilyen közösségben nem igazán szerettem beszélni). Azért emelem ki, hogy ismeretlen, mert ugyanakkor, ha az a 20-30 vagy akárhány emberből álló ismertségi körömön (bár köztük is van különbség) belül mozgok, akkor tudok kifejezetten oldott és beszédes lenni. Valahova ezt én oda vezetem vissza, hogy valószínűleg az egyszerűbb, mindennapi interakciókat és a felszínes kapcsolatokat nehezebben kezelem, kezdeményezem, inkább a mélyebb kapcsolatokat szeretem, ha valakivel már megvan az összhang és egy témáról akár tudunk órákig beszélni a lámpafénynél, vagy bárhol (ilyen beszélgetéseim sok volt az életben, barátokkal, családdal stb.). Úgy vettem észre, hogy régebben, ez nem volt még olyan intenzív, a középpontban létezést nem szerettem, nem szerettem annyira felelni, verset mondani, órán ha felszólítanak beszélni, vagy akár más emberekkel atrocitásba kerülni (tudjátok, ez a leoltjuk a másikat, meg szó-szót követ néhány perces értelmetlen összezörrenések, egyszerűen csak kihátráltam belőle sokszor, ha meg már nagyon elegem volt akkor néha fizikailag döntöttem el - verekedéssel). Úgy képzeljétek el, hogy ami jellemző sok c*gányra is, vagy egyszerűen ezekre az oldott, közvetlen emberekre, hogy bárhol hangoskodnak, akár balhéznak, szabadok, megmondják a magukét stb. az bennem pont fordított volt, lehetőleg annak örültem volna, ha nem hoznak ilyen helyzetekbe,persze aztán én oldottan beszélgettem a barátaimmal, kötetlen időtartamba stb. Viszont most már egyre inkább azt veszem észre, hogy nem hogy elmúlik ez, hanem kb. miután középiskolás lettem (ott voltak nehéz éveim, nem tudom ez összefügg-e), egyre-egyre rosszabb, most már lassan ott tartok, hogy bármikor egy tanórán felszólítanának, kihívnak felelni, meg kell szólalnom valami társaság előtt, vagy valakivel/kkel beszélem kell, úgy hogy nem szabadon, kötetlenül kezdeményeztem, de sokszor már egy orvosi rendelőbe is egyszerűen mentálisan annyira szorongok és izgulok, hogy kibírhatatlan. Úgy kell elképzelni, hogy teljesen irányíthatatlan, ami a legrosszabb, hiába mondogatom magamnak, hogy ez nevetséges, egyszerűen olyan mint amikor megütik a térded azzal a kalapáccsal, különböző élethelyzetekbe beindul és leállíthatatlan, aztán máskor meg ha akarnám se tudnám beindítani. Egyszerűen valahogy idegileg úgy van bekötve és mostmár annyira intenzív is a folyamat, hogy nem tudok ellene mit tenni. A felelést vagy a felszólítgatást már amikor felvetik, akkor elkezd kalapálni a szívem, kicsit lihegek, remegek, és ahogy helyzetbe kerülök nagyon sokszor alig mekegek valamit, azt is ilyen béna elcsukló hangon, és kis szédülést is érzek. És tényleg, mint a pavlovi reflex, pöccre beindul és alig-alig tudom koordinálgatni. Szerencsére annyira sok felelés nincs (bár már előtte is sokszor volt, hogy izgultam versmondásnál-felelésnél és hasonló élmény volt, 5.-es, 6.-os, vagy 10.-es koromból is emlékszek ilyenre). A legviccesebb az egészbe, hogy régen még véltem felfedezni valami következetességet, mert mindig akkor izgultam nagyon, amikor nem tudtam száz százalékosan az anyagot, csak ilyen 75% volt. De mostmár egy egyszerű témafelvetésre akármilyen órán, ha meg kell osztani a véleményed, vagy egy tananyagrészt el kell mondani, ismertetni, hiába tudom (!) és van akár tök jó véleményem, és tök szívesen hozzá is szólnék a témához (!!), egyszerűen leblokkolok, és végig arra gondolok, mondjuk a véleményesnél, hogy bárcsak lenne itt egy papír és arra leírhatnám és valahogy úgy kommunikálnánk. Egyébként amikor írok is valamit, sokszor órákig tart, átgondolom, kihúzom, átfogalmazom stb., lehet ezért se szeretem ezeket a kötött időket. Most az utóbbi egy-két évbe kicsit szorongóbb is lett mentális állapotom, 10.es koromba stabilabb voltam, akkor is pld. úgy fordult elő, hogy nem tudtam teljesen az anyagot, ha tudtam, általában tök szépen, nyugodtan elmondtam mondjuk szemtől-szembe a tanárnak, felelésként. De igazából mindig jelen volt, mert mondom, ha most is valaki kötekedni kezd, ugyanazt érzem, hogy legszívesebben kihátrálnék, vagy nekimennék, mert felmegy az adrenalinszintem, elkezd kalapálni a szívem és ideges leszek, hogy miért ilyen idióta, hogy képek kötekedni, és nem akarok verbálisan belemenni egy szópárbajba, hiába győzném le, vagy akár aláznám szét intellektuálisan - és ugyanez volt már igazából oviban, vagy kisiskolás koromban is, csak más formába jelent meg. De mostanában tényleg, nem tudom mi olyan az életemben, de kérdeznek egy témáról, és válaszolni tudnék, de egyszerűen szétesek. Azt figyeltem meg, hogy viszont rövid ki-mi volt, mikor volt, vagy csak egyszerű szerintetek ezzel mire gondolt kérdésre néha beleszólok mondjuk az órába, egy rövid egy-két szavas, egy mondatos kommentár erejéig, de ilyenkor nem szólítanak ugye (bár máskor se mindig, mert már előtte izgulok), és nem kell nagyon kifejteni, belemenni, csak egy legfeljebb 5-6 szavas mondat, amit betudok mondani... de a legszebb az, hogy a kifejtés is menne, és a közeli ismerőseimmel többször elmélkedünk, vitázunk stb. akár hasonló témákról is ilyen formában, tehát nem az a baj, hogy nem vagyok rá képes... még azt figyeltem meg, hogy mindig olyan furcsa, önkívületi érzés kerít hatalmába, amikor hosszabban olvasok hangosan, vagy verset mondok, beszélek, az osztály előtt. Olyan mintha nem én lennék kicsit. De az olvasás megy, csak ez is egy fura érzés. A kérdés igazából arra vonatkozna, hogy ugye mit lehetne ezzel tenni szerintetek. Jön az érettségi, felnőtté válás évei, és szeretnék kicsit lazább, kötetlenebb, frappánsabb lenni. A gondolataim meg lennének, maradhatnak, sőt tényleg néha olyan témákhoz kéne hozzászólni, amit úgy érzem, hogy akár néznének, hogy-hogy érvelek benne (ezt abból is következtetem, hogy ha hasonló kifejtős-véleményes dolgozat/beadandó volt írásban, akkor mindig nagyon dicsértek a tanárok), de egyszerűen nem jutok el odáig, nem tudom az előbb említett képességeimet előhozni, reprodukálni azt a teljesítményt. Lesznek szóbeli érettségik is, az életben egyébként is kommunikatívnak, nyitottnak, közvetlennek kéne lenni, úgy hogy nagyon jó lenne, ha valahogy megszabadulnék ettől, megváltó erővel hatna rám, úgy érzem. (a kommentem hosszúságáról jut eszembe, hogy vitázni szoktam gyakran itt is, youtubeon, fb-on, vagy bármilyen fórumon és ott is inkább azt jegyzik meg, hogy ne vitázzak ilyen magasröptű, regénnyi hosszúságú kommentekbe, mert ez teljesen nonszensz és senkinek nincs kedve elolvasni. szóval itt érdekes megy hosszan, másrészt lehet pont ezért, mert érzem, hogy ott se ezeket a terjedelmes gondolatmeneteimet kéne elővenni, és lehet ezért nem tudom kifejezeni magam. mondjuk mondom mostmár ott tartok, hogy egy tananyagot kéne ismertetni amit tudok (!) és amikor szólítgatja a tanár a diákokat, már a többieknél izgulok... borzasztó). Igazából én személy szerint gondoltam valamilyen stresszoldó gyógyszerekre, vagy akár fűre... nem tudom, hogy hatna, legszívesebben nem csinálnám, nem is cigiztem soha, de ha olyan, mint amilyennek elképzelem (stresszoldás, ellazítás, egyéni gátlások és korlátok feloldása terén), akkor egy csodaszer lehetne nekem. Mit csináljak?