Van itt valaki aki ptsd-vel kuzd?

Jelen. Gyógyulásig ugyan még nem jutottam el, de ha kíváncsi vagy leírom, mi juttatott ide. Gyerekkoromban kezdődött, 10 éves koromban. Normális életkörülmények közt élő nagy család voltunk, én a legkissebb. A szüleim 10 éves koromban elválltak. Hogy miért, és hogyan azt nem tudom...Pontosabban nem emlékszem rá. Nem tudom hogy a PTSD-ből kifolyólag, de kiesett az emlékezetemből idő.

A szüleim válása után én édesanyámmal és a bátyámmal mentem. A pokolba tartottam, gyakorlatilag. Ez után évekig éheztünk, és nyomorban éltünk. Édesanyámmal és bátyámmal ritkán találkoztam, sokat dolgoztak. Az iskolában romlani kezdtek a jegyeim, és csúfoltak a többiek. Azóta nem tudok felépíteni egy normális emberi kapcsolatot, normális emberekkel. "Csóró, hülyegyerek, hajléktalan, őrült" Emlékszem minden egyes szavukra. Az ördögöt festették a falra, mert tényleg egy kicsit megőrültem akkor. Nehéz elmagyarázni, de olyan érzés volt, mintha ébren álmodtam volna, nem voltam öntudatban. Ehhez anyám is csatlakozott, otthon rajtam vezette le a veszültséget. Párhuzamosan ezekkel a történésekkel apám alkoholista lett. Ezek után költöztünk, az ország másik felére. Volt akkor egy lakótársunk...csúfos véget ért. A bátyja bedrogozva egy kisbaltával brutálisan meggyilkolta a nagyszüleiket - a szétcincált holttestekre a 12 éves kishúga talált rá. Ha felidézem még ma is tisztán hallom az ordítását, ahogy az egyik rendőrrel kiabál a telefonba. Tehát neki el kellett mennie. Szegények voltunk, és nem tudtuk fizetni a rezsit, meg a lakást. Segítségként anyám hozzánk költöztetett egy 35 éves paranoid skizofrén férfit. Akkor voltam 13 éves. Nem sokra rá, a bátyámat kórházba kellett szállítani, akkor kapta a második mélyvénás trombózisát (Leiden génmutáns). Az iskolában változatlan volt minden, még mindig utáltak, és a jegyeim még mindig rosszak voltak. Ezután költözött hozzánk egy mániákus személyiségzavaros nő, szintén anyám kérésére. Közbe a másik bátyámat is kórházba kellett vinni. Pszichózist, egy évvel később skizofréniát diagnosztizáltak nála. Ebben a második iskolában lett két barátom, végre. Az egyik depressziós volt, a szülei otthon verték. A másik...hát ő érdekesebb eset, két öngyilkossági, és egy gyilkossági kísérlete volt. Nem mondom hogy rossz emberek voltak. Sőt ellenkezőleg, csodás ember mind a kettő. Hasonlítottunk, mi hárman.

Ezután megint költöztünk, egy putriba. Repedező, penészes falak, bolhák, és a patkányok kaparászása esténként. Rémes volt. Elegem lett, és elköltöztem anyámtól. A nagyszüleimhez. Itt talán megnyugvást nyerek...vagy nem. Ki tudja? Nem tudok rendes emberi kapcsolatot kialakítani senkivel, aki nem őrült. Lassan másfél, két éve van annak, hogy nincsenek barátaim. Az osztálytársaimtól rettegek, félek. Pedig ez az osztály nem bántott. Olyan mintha két énem lenne. Az egyik az a kislány, aki a válás előtt voltam. Aztán jött az emlékezetkiesés, és bumm. A "barátaim" megvernek, és kövekkel dobàlnak, otthon nem foglalkoznak velem, éhezem, és egyedül vagyok. Egyszer elsírtam magam az osztálykiránduláson. A tanáraim külön szobát intéztek nekem. Ahogy hallgattam fentről a nevetés és a beszélgetés zsivalyát elsírtam magam. Kiváncsi vagyok, melyikünk is sírt valójában...A kislány, vagy én?

Néha elképzelem, hogy volt egy nagy tűzvész. Hatalmas tűz, olyan ami elpusztítja a várost, szénné égeti az embereket. Elképzelem, hogy az én régi családom mind a tűzbe vesztek, a kislány, a barátai és a tanárai mind meghaltak. Ezért viselt meg a válásuk, mert a köztes időszak elveszett. Néha visszajönnek az emlékeim, ebből a köztes időszakból. Nemrég ilyen módon jöttem rá, hogy anyám már akkor is vert. Ha visszajön egy emlékem azt érzem mint régen. Ha dühös voltam és zaklatott akkor az emlékbetörés ugyanezeket az érzelmeket fogja előhívni. Itt lakom a szülővárosomba, de furcsamód még nem mentem a régi iskolám közelébe. Sőt, még a régi lakóhelyem közelébe se mentem...félek tőle. Nem tudom hogy miért. Kerülöm az összes olyan helyez, helyzetet ahol előjöhetnének az emlékeim. Nem akarom, éppen eleget tudok így is. Nincs mit tenni, ez van. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy hol leszek 15 év múlva. Normális boldog családom lesz-e, vagy egy kórházi ágyhoz kötve kényszerzubbonyban vergődök. Majd kiderül.

15/L