Van itt olyan akinek a barátnője borderline személyiségzavaros? Ha igen, mesélnél a viselkedéséről?

Szia.

Én sajnos ezzel a betegséggel küzdök.

Tudnod kell hogy egyrészt a korai gyermekkorban az anya-gyermek kapcsolat következménye egyrészről. Amikor az anya nem foglalkozik a gyermekkel. Nem érezteti vele hogy fontos, hogy szereti, becsmérli és magára hagyja. Mindemellett nagyon sok bordenline-os átélt gyerekként szexuális erőszakot és/vagy folyamatos testi és verbàlis bántalmazást.

Magamból kiindulva tudom hogy egy átkozott pokol és káosz nekünk az élet.

Ugy Szeretünk mint senki más , és ugy is gyülölünk.

Nekem sajnos 6év utan tudatosult higy soha nem voltam szerelmes a páromba, csak ezt akartam érezni és “elhittem”.... pedig valójában csak kellett hogy érezzem fontos vagyok és szeret a párom. Ebből merítettem sokszor erőt.

Nem ez nem volt tudatos!

Nekem reggeltől estig kb pár percenként változik a nézőpontom attól függően hogy éppen abban a pillanatban hogyan éreztem magam. Éppen akkor szeretem és elfogadom magam vagy gyűlölöm.

Hihetetlenül hiperérzékeny vagyok

Sokszor ok nélkül bele gázolok a párom lelkébe és már már megalázom. Szintén nem akarva teszem mindezt. De van amikor minden erőmmel lököm el magamtól,csak hogy én ne sérüljek pedig közben bele halok a félelembe hogy elveszítem őt.

Te párod Bordenline? Mióta tudja és te mióta tudod?

Neki mik az alapvető vonásai, típusai amik erre a betegségre engednek utalni

Úgy van, ahogy a #2-es írja, engem is borderlineal diagnosztizáltak, az anyukám kiszámíthatatlan volt és nem érdekelte hogy az apám milyen kegyetlenül fegyelmezett engem és a testvéreimet. Az egész fiatalságom arra ment rá, hogy a szüleimet monitorozzam, rettegtem, hogy az anyukám öngyilkos lesz, vagy az apám egyszer annyira megver minket, hogy kórházba kerülünk. Ráadásul rengeteget voltam egyedül, mert a szüleim az idejük nagy részében dolgoztak, és én vigyáztam a testvéreimre (ami túl nagy felelősség volt, hisz gyakorlatilag még én is gyerek voltam). Az életem az állandó rettegésről szólt.

Ezek után lehet következtetni a viselkedésemre: állandó szorongás, sírás, senkit nem merek közel engedni magamhoz, mert az apám úgy vert, hogy közben azt mondogatta "szeretetből teszem, majd felnőtt korodban megköszönöd!" ha a szeretet ilyen, nem kérek belőle! Folyton védekezem, sokáig azt sem engedtem, hogy valaki hozzámérjen, rögtön ütöttem, mert azt hittem bántani akar. Nem tudok aludni a félelemtől és borzasztó emlékezetkieséseim vannak időről időre.

Szexuálisan is bántalmaztak, sok éven át, ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen, ami értékelhető bennem, az a testem és elkezdtem úgy öltözködni és viselkedni, mint egy ***, undorodtam magamtól, néha annyira, hogy megbüntettem magam; megvertem vagy megvagdostam magam és rengetegszer úgy éreztem, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más, aki csak fentről látja az eseményeket, és látja, hogy milyen borzalmas dolgokat tesznek a "másik énemmel", de legszívesennen nem látná... ez a mai napig megmaradt, és ha rossz dolog történik, akkor gyorsan becsukom a szemem, aztán amikor kinyitom, már elmúlt a veszély.

Egy idő után, 14-15 évesen már annyira udorodtam attól, amiket tettek velem (akik szexuálisan bántalmaztak) hogy nem akartam nő lenni. Levágtam a hajam, fiú ruhákban jártam és nem ettem vagy hánytattam magam, hogy eltűnjenek a melleim meg a nőies vonalaim. A mai napig is (23 vagyok) gyűlölöm a testem, de a pszichoterápia hatására és a párom kedvéért eszek és ezzel életben tartom magam...

Amikor stabil párkapcsolatom lett és elkezdtem viselkedésterápiára járni, sokat változtam, átestem a ló másik oldalára. Egészen addig KÍVÜLRŐL durva, agresszív és magamnak való voltam, rettegtem is másoktól és keménynek akartam látszani, de ez a KÜLSŐ megváltozott, átadtam egy másik énemnem a gyeplőt és elkezdtem bepótolni a gyerekkoromat. Ez a legborzasztóbb, mert néha nem tudok kitörni ebből a szerepből, és olyankor magamra utalt vagyok, semmit nem tudok elintézni, csak sírni tudok vagy "babázni", pedig ennél többre vagyok képes.

Szóval nagyon bonyolult a viselkedésem, 2 percenként változik, de néha, ha megtetszik egy szerep, akkor sokáig benne tudok maradni, vagy vissza tudok bele mászni, hogy biztonságban érezzem magam. Nem vagyok valódi, én már réges régen "meghaltam", valamelyik öngyilkossági kísérletemben elvesztettem önmagam és azóta ilyen zavaros vagyok. De az érzéseim azok nagyon is valódiak, nagyon tudok gyűlölni és nagyon tudok kötődni, nagyon tudok félni de nagyon tudok bulizni is. Teljes káosz, fogalmam sincs ki vagyok valójában. Bocsi, hogy ilyen hosszú lett :(