Mi tévő legyen ilyenkor az ember?

Már volt egy öngyilkossági kísérletem, de akkor megtaláltak. A mikor felébredtem a kórházban mérges voltam, nem akartam az egészet, két hétig bent tartottak. Aztán kiengedtek. Jól éreztem magam, örültem,hisz olyan volt mintha egy purgatóriumból szabadultam volna. Aztán ugyan úgy visszatértek napról napra a régi rossz érzéseim, viszont le tudtam győzni, motiváltam magamat. Na most már, már nem így van, egy ideje eldöntöttem, hogy megteszem, csak várok. Várok azért, hogy elcsillapodjanak a dolgok, de várok azért is, mert reménykedek, és várom a csodát. Ami tudom, hogy nem fog eljönni.

Tudom, tudom, hogy rettentő önző dolog, és ha kimásznék abból, amibe vagyok akkor megtapasztalhatnám, hogy milyen is valójában az élet, de így, így semmit sem látok, amit mások. Nem értem magamat sem, miért van ez a kettősség bennem? Hogy élni akarok, de mégsem. Könnyebb elmenekülni, mint küzdeni. EZ vagyok én.

Tudom magam is, hogy mi kéne ahhoz, hogy boldogabb legyek, hogy legyőzzem a betegségeimet, de nem megy.

Tudom azt, hogy virágzó kapcsolataim lehetnének, de elzárkózom még a barátaim elől is, hogy ne okozzak nekik később olyan nagy fájdalmat, bár ez bullshit, nem lesz nekik ettől jobb később.

A csalátagjaimmal akaratlanul konstans bunkó állat vagyok, talán mert tudatalatt velük is ezt a módszert alkalmaznám.

Nomeg, hogy még valamit írjak, azt sem hagyom, hogy szerelmes legyek, mert pontosan tudom, hogy mennyire elkábít, és félek, hogy akkor a megtervezett időpontban nem tudom megtenni.

Szenvedjek és sanyargassam magam egy életen át, vagy adjam fel?