Mit gondoltok a történetemről?

Az akkori kedvenc együttesem egy fiúbanda volt, ami egyáltalán nem volt ismert, senki nem ismerte őket, csak az én baráti társaságom. pedig nagyon jó zenét játszottak, akár a világhírnevet is megérdemelték volna. de legjobban azért szerettem őket, mert az énekes annyira jól nézett ki, hogy elmondani nem lehet. igaz, hogy ő már 30 volt, én meg még csak 18.

Mivel nagyon kevesen voltak rájuk kiváncsiak, búcsúkoncertet szerveztek. úgy éreztem muszáj elmennem. egyedül mentem, senki nem ért rá, de jobb is volt így. nagyon jó volt a koncert, végig tomboltam, ezt az énekes is észrevette és az egyik számnál odatartotta nekem a mikrofont, nem ijedtem meg, imádtam énekelni, valljuk be, nem is ment rosszul, ezt Ő is megjegyezte, ami nagyon jól esett. a koncert végén elhatároztam, hogy autogrammot kérek tőle, szívesen adta, nem kértek tőle túl sokan. legnagyobb meglepetésemre emlékezett rá, hogy én voltam "a lány, aki olyan szépen énekelt". beszélgetni kezdtünk, ami órákig elhúzódott. az alatt a pár óra alatt többet megtudtunk egymásról, mint amennyit bármelyik barátunkról tudtunk. megígérte, hogy meglátogat. meg is tette. 2 nap múlva eljött hozzám, sétálni mentünk. akkoriban sok lelki problémám volt és senkivel nem tudtam úgy megbeszélni, mint vele, nagyon örültem neki, hogy megismertem. már nem a jóképű énekesnek láttam, hanem a lelkitársamnak. viszont egyre inkább belészerettem. legnagyobb meglepetésemre ő is így érzett, ezt be is vallotta és közben majdnem sírt, hiszen felesége volt, de már nem volt szerelmes belé, mert engem szeretett, majdnem sírtam örömömben, de a józan énem tudta, hogy egy házasságot tettem tönkre. megpróbáltam megvigasztalni, aminek a vége az lett, hogy csókolóztunk. ekkor ráébredtem, hogy nem járhatok vele, hisz 12 év volt köztünk. ráadásul túlságosan érdekelt mások véleménye, tudtam, hogy nagyon rossz véleménnyel lesznek rólam, ha ez kiderül. ezt neki is elmondtam, ő megértette, de azt mondta nagyon szeretné, ha egy pár lennénk. újra csókolóztunk, majd hazakísért. megbeszéltük, hogy még találkozunk. 2 nap múlva csörgött a telefon. ő hívott, elindult hozzám. nagyon féltem, mert tudtam, hogy nagyon rosszat fognak rólam gondolni. ráadásul korábban nagyon jó volt a viszonyom a szüleimmel, de ezt nem mondhattam el, pedig annyira szerettem volna. apukám mentős volt. egyszercsak egy munkatársa szólt neki, hogy jöjjön segíteni, baleset történt. tudtam, hogy baj van, éreztem, hogy ő volt az. könyörögtem apukámnak, hogy vigyen el, de csak nagy nehezen sikerült. persze apukám tudni akarta, miért akarok ennyire menni, én meg elmondtam, hogy szinte biztos vagyok benn, hogy egy jó barátomat érte baleset. a gyanúm beigazalódott. majdnem elájultam, amikor megláttam őt véresen, de még magánál volt. odamentem hozzá, azt mondta szeret, mondtam, hogy én is szeretem, és megpróbáltam bíztatni. kórházba vitték. másnap el akartam menni, meglátogatni őt, de apukám ezt mondta: "ne menj, meghalt a barátod" úgy éreztem a szívem ketté szakad, sírni akartam, de nem tudtam. sosem éreztem még ilyet, így kellett véget érnie az első szerelemnek? pár napig úgy éreztem valóra vált az álmom, de az ég elvette tőlem a boldogságot. elkeseredtem. hónapok kellettek, hogy teljesen talpra tudjak állni. a szüleimnek 1 éve mondtam csak el a teljes igazságot, ezt ők nem vették jó néven. azóta is gyakran eszembe jut Ő, az első igaz szerelmem, de mostmár férjem van, talán ezért vette őt el az ég, mert különben most nem lennék ilyen boldog a férjemmel...

ezt szerettem volna megosztani veletek, és kiváncsi vagyok mit gondoltok róla.