Az emberek hogyhogy szeretnek élni? Ez számomra érthetetlen. Az élet rémes, hogy lehet, hogy valaki mégis szereti?

De persze ez mind semmit se er,a lenyegen nem valtoztat, ha valami gennyes goc van az ember eleteben. Na erre valo egy jo baratno, vagy akar pszichologus, aki valahogy tud ugy hallgatni, h magad rajossz,(esetleg egy-ket szo segitseggel) mi a bajod. Azert figyeltem fel a kerdesedre, mert pont ez volt a kerdesem kb 6 keserves even at, sot a helyzetunk is nagyon hasonlo. Csak neztem az utcan az embereket, es azon gondolkodtam, vajon mi az a titokzatos ero v mi, ami nekik megvan, ami miatt szeretnek elni. Mi hajtja oket? elik az eletuket.. Most kezdek kijonni.

Rajottem, h buzgo keresztenykent tulsagosan alarendeltem magamat egyes tanacsadoknak, akik jopar dologra amit szivbol szeretek, aki vagyok, szimplan ramondtak, h az nem OK. Elhittem, pedig nem bun v ilyesmi, szoval nagyon akartam megfeleni nekik is, aztan aposomnak is, meg egy fonokomnek, plusz human beallitottsagukent belekerultem a masik vilagba, ami az erdekrol szol, bankok, szep ruhak, az szamit ahogy kinezel stb, pechemre aposomek is ez az irany. Annyira akartam, h egyszer csak azt vettem eszre, h hontalan a lelkem, nincs mar hely, egy talpalattnyi, amire azt mondhatom, h he, ez az enyem, ez vagyok en. A megfelelni vagyas kepmutatashoz vezetett, elfelejtettem, mit szeretek, mi az, ami érték, igenis érték bennem. Hat ezert nem akartam elni. Mert nem a sajat eletemet eltem. Most megprobalom ujra megtalalni. Nem konnyu, mert neha tullovok a celon, es akkor ugy erzem, a ferjem is akadaly, de ez nem igaz, csak sokat kell beszelgetni, meg kell talalni, h hogy jo. Pl a vallasos ferjek tonkretehetik az ember jokedvet az allando torvenyekkel, ezt miert nem igy csinalod-okkal stb,rettenetes. Egyszer odaig jutottam, h tovabb ezt nem birom, nem ketrecbe akartam en ferjhez menni, lelepek. Na de hova? Alberletbe. Egyedul? Nem, az nem az en formam, alberlotarssal, persze. Valaki jofej.. A ferjem is az, pl alberlotarsnak tokeletesen megfelelne. Azota ez a szoveg, es bejott, h alberlotarsak vagyunk. Egymas dolgaiba valo beleszolas szempontjabol. Igen.Szabadon.

Es igenis ertekes vagy, utanozhatatlan kombinacioja sok jo tulajdonsagnak, hozd ki magadbol, ahogy egy profi,finom etelnek is kijonnek az izei, minden osszetevo, fuszer egyenkent, es egyutt: harmonia. lsd L'ecso. =)

Nem mai kérdés, nem mai válaszok, de én is válaszolok. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz.

Azt nem tudom, hogy az apám mikor kezdett inni, de nagyjából a születésem előtt. Tehát úgy nőttem fel, hogy volt egy alkoholista apám. Talán négyévesen kívántam azt, hogy dögöljön meg. Nem is csak kívántam, hanem imádkoztam is a haláláért. Persze csak otthon. Talán ötéves is voltam. Több munkahelye is volt, amikre emlékeztem, de nem is tudtam, hogy mikor hol dolgozik, csak azt tudtam, hogy éppen dolgozik, aztán megtudtam, hogy kirúgták. Ez ment mindenhol, mert egy mocskos munkakerülő volt. Azt nem tudom, hogy miért rúgták ki mindig, de az csak az egyik dolog volt, hogy részegen dolgozott, mert egy idő után ellógta a munkát, nem járt be dolgozni, az ilyen munkaerő meg úgysem kell sehova. Tehát ebben nőttem fel. Az óvoda előtt csak otthon voltak gondok. Amikor óvodás voltam, akkor középsőben elég magányos voltam, de nagycsoportra lettek barátaim.

Aztán az iskolában sokáig átlagos gyerek voltam, nem volt velem baj, voltak barátaim, jó tanuló voltam. Igazából most kezdtem el azon gondolkozni (igen, pont az előbb, írás közben, de tényleg), hogy ez mikor változott meg. Amikor általánosban már az iskola vége fele jártunk, olyan 7.-ben, talán 8.-ban, valamikor olyankor én lettem az osztály egyik piszkálható tagja. Persze ma már tudom, hogy akkor az volt a jó a többieknek, hogy ellenálltam, nem hagytam magam, mert azt élvezték. Ha nem foglalkoztam volna velük, és nem váltottak volna ki belőlem reakciókat, legalábbis nem látták volna rajtam, akkor békén is hagytak volna. De ezt akkoriban nem tudtam. Leginkább az utolsó néhány hónap volt a legnehezebb. Tudtam, hogy nemsokára vége is van az általánosnak, ezért nem látom minden nap azt a sok szemetet. Aztán végül így is volt. Szinte mindenkivel teljesen megszakítottam a kapcsolatot, amit utólag valamennyire bánok, mert így egy otthonülős szerencsétlenség lettem. Persze erre van megoldás, és igazából még mindig jobb, mintha valahol, például egy kocsmában akarnának megalázni mindenki előtt. Nem nagy megalázás, csak egy-két beszólás, de az is megalázó tud lenni mások előtt.

Aztán jött a középiskola. Lettek új osztálytársaim, de voltak köztük régiek az általánosból. Velük, mármint a régiekkel eleinte sokkal jobb volt a viszonyom, mint előtte. De csak eleinte. A többiekkel nem voltam rosszban. Elsőben néhány beszólást meg egy-két lenézést kaptam, ami még belefér, de nekem akkor ezek nagyon rosszul estek. Másodikban már durvább volt a dolog. Rengeteg beszólást kaptam, rengetegszer megbántottak, rengetegszer megaláztak. Sokszor megalázóan pofozgattak az egész osztály előtt. Ez időnként nagyon durva volt, időnként meg csak nagyon enyhe volt, de mindig volt valami. Hónapokon keresztül talán nem is volt olyan nap a hétvégéket leszámítva, hogy ne ért volna valami rossz az iskolában. Itthon persze hétvégén is ugyanaz ment. Néha durvábban, néha lazábban. Aztán harmadikban már nem volt olyan durva a helyzet, kicsit alábbhagyott a bántás. Ekkor már az került előtérbe, hogy szűz vagyok. Ha belegondolok, akkor (most számolgattam egy kicsit, de tényleg), az osztálynak legalább a fele, talán majdnem a kétharmada szűz volt. Az átlagéletkor harmadikban 16-17 év, mivel szinte mindenki akkor tölti be a 17-et. Az meg nem meglepő, hogy valaki ebben a korban szűz. Ha belegondolok, akkor rájövök, hogy néhány gyökérnek pont azért volt nagy az arca, mert ők is szüzek voltak, és ezzel csak kompenzálták a szüzességüket. Aztán ez a dolog nem volt téma hosszú ideig, de időnként előjött, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, mert már mindenkinek volt annyi esze, hogy nem az volt a fő téma, hogy ki a szűz. Az a normális, hogy egy szűz inkább hallgat a szexről és mások szüzességéről, egy nemszűz pedig nem teregeti ki a hálószobatitkait. Tehát ez csak ritkán volt téma. Az a tanév egyre elviselhetőbb volt. Aztán negyedikben már nem voltam annyira szerencsétlen, tehát nem is bántottak többször, mint másokat, és ami bántás ért, az is csak a vicc kedvéért volt, és inkább csak hülyéskedés volt, mert valamennyire nekem is tetszett. Tehát akkor már nem volt baj. Ezután tanultam még kettő évig, mert maradtam ötöd-hatodéven, és az osztálynak kb. a fele maradt, tehát az új osztálynak majdnem a fele az előző osztály volt. Egy rövid ideig megint ment a piszkálódás egy barom miatt, de az is csak pár nap volt. Többnyire nem volt baj, és viszonylag nem volt rossz az a kettő év. Valamennyire magányos voltam, mert mindenkinek megvoltak a haverjai, az én haverjaim meg néha kihagytak maguk közül, de többnyire elviseltem, és igazából ritkán voltam tényleg egyedül, mert általában egyedül is el tudtam vegyülni, inkább elbújtam a többiek között.

Apám meghalt, amikor 18 éves voltam. Rákos volt, sokáig szenvedett, de úgy gondolom, hogy talán járt is neki a szenvedés, mert ő is rengeteget terrorizált minket lelkileg. Talán öt pofont kaptam tőle, talán tízet is, de az a lényeg, hogy keveset. A bátyám is kb. ugyanannyit kapott, mint én, anyám meg szerintem egyet sem. Nem azzal volt baj. Csak lelkileg terrorizált minket. Sajnáltam, amikor meghalt, de nem bánom, hogy meghalt. Nem sírtam a halála miatt, hanem talán örülök is neki. Jó ezt leírni, mert megkönnyebbülök tőle. Kiadom magamból a dolgot.

Szóval aztán véget is ért az a kettő év is, és ideje volt dolgoznom. Csak annyi volt a baj, hogy nem találtam munkát. Azt a kettő évet nem is tudom felmutatni, mert vizsgán nem voltam, tehát az érettségi után eltöltött kettő évemről semmi sem került bele az önéletrajzomba. Az meg nem túl vonzó egy álláshirdetésre jelentkezve, de ez van. Aztán találtam egy-két munkahelyet, de volt, amit kettő nap után hagytam ott, meg volt, amit kettő hét után hagytam ott, de mind a kettőnek oka volt. Később kettő hónapig dolgoztam, majd kirúgtak egy hülyeség miatt. Utána hosszú munkanélküliség jött, majd 24 évesen végre találtam egy hosszabb ideig tartó munkahelyet, majd azután jött pár hét szünet, vagyis munkanélküliség, de azóta tartós munkahelyem van. Lassan három éve. A többi hellyel nem volt gond, a munkatársaimmal azért voltak összezörrenések, mert akkor és ott az normális volt, ráadásul kelletek is ilyenek, hogy levezessük a feszültséget. A mostani munkahelyem viszont ebből a szempontból egy rémálom. A sok barom között meglátszik, hogy ki az, aki rendszeresen kap pinát, ki az, aki egyáltalán nem, és ki az, akinek a gyereke nagyon is benne van a korban, hogy gyereke lehetne, nálam is idősebb, ráadásul a szülői házban lakik. Persze neki bőven vannak felém beszólásai azzal kapcsolatban, hogy még itthon lakok. Másoknak az a baja, hogy nincs barátnőm, mert nem mondom, hogy van, de akkor sem mondanám, ha lenne, mert akkor az lenne a szenzáció, hogy van barátnőm. De akinek normális kapcsolata van, a gyereke vagy kicsi, vagy nagy, de ha nagy, akkor annak is normális kapcsolata van, az egy árva megjegyzést sem tesz arra, hogy nekem milyen a magánéletem. Tehát ők nem kompenzálják a saját bajukat azzal, hogy odaszólogatnak másoknak. Nekem már nem nagyon szoktak ezért szólogatni, mert talán rájöttek, hogy semmi közük hozzá. Persze az is benne van, hogy egyszer majd tele lesz a tököm, és felmondok, aztán meg majd azokon verik le a felmondásomat, akik elüldöztek. Tehát inkább nem mernek piszkálni. Tehát a munkahely nem olyan, mint annak idején az iskola volt.

A magánéletem egyébként egy nulla. Egyszer volt egy barátnőm, akivel csak csókolóztunk, aztán párszor beszéltünk telefonon, de a távolság miatt nem volt értelme a kapcsolatnak. Ezen kívül semmit sem tudtam elérni lányoknál. Nem nehéz rájönni, hogy szűz vagyok.

Rengeteg borzalmas dolog ért lelkileg, de a legtöbb csak megerősített. Nekem is megfordult már a fejemben az, hogy öngyilkos leszek. De nem tudom, hogy akkor mi lesz velem. Ha öngyilkos leszek, akkor valószínűleg nem látom a következő Forma-1-es futamot, amiért nagy kár lenne. A Kanadai Nagydíj a következő, mielőtt valaki utána akarna nézni kíváncsiságból, és most hétvégén lesz. Ma csütörtök van. Tehát legalább ezért érdemes élni.

Mellesleg nekem hatalmas terveim vannak. Az egy dolog, hogy szűz vagyok, de meg akarok nősülni, gyerekeket akarok, saját nagy házat akarok. De ezek szinte alapok. A hatalmas terveim nem ilyenek. Azt akarom, hogy a nevemet megismerje a világ, és én nagy ember akarok lenni. Még mindig csak 27 éves vagyok, tehát bőven van időm nagy dolgokat elérni.

EZÉRT SZERETEK ÉLNI! VANNAK CÉLJAIM!

ui.: Sok dolgot megbántam, de ha azok nem úgy alakultak volna, akkor talán az lenne a legnagyobb célom 27 évesen, hogy majd normális nyugdíjam legyen, és az lenne a jelenlegi legnagyobb feladatom, hogy pontosan hova üssem azt a szöget, hogy felakasszam azt az órát.

Ennél nagyobb céljaim és feladataim vannak és lesznek.

Már csak ezért is ajánlom az Időhurok című filmet. Az emberkét tönkre kellett tenni, hogy a semmiből újjáépítve ő legyen az egyik legkiválóbb ügynök.

"És tönkre kellett tennünk. A semmiből kellett indulnia, hogy idáig jusson. Rettentő bűntények százai hiúsultak meg miatta."

Ez az én véleményem az ilyen megbánt dolgokról. Ez a sors. Ha nem úgy alakult volna, hanem jobban, akkor most valamilyen szempontól rosszabb lenne, mint amilyen.