A viccekben önmagunkat látjuk meg?

#8 Idézet következik tőled:

"Nem, a humorforrást látjuk meg, valami meglepő , frappáns végű/kicsengésű kis történet, párbeszéd; amire nevetve reagálunk.Szerintem kizökkent minket pl a komolykodásból, meglep, rácsodálkozunk, majd röhögünk/ mosolygunk a szituáció humorán, furcsa fintorán, kicsavartságán, kicsavart/elképesztő gondolatmenetén.Ja és szal ez szerintem reflexszerű, hogy valami (akár aranyos) furcsaság hirtelen meglep,és így tudjuk lereagálni. Pl hogy meglep, hogy nagyon furcsa gondolkodásmódja van a viccben szereplő embernek."

Igen az a pillanat amit a vicc kivált(vagy tényleg lehet más is mint vicc, bármi amin nevetünk) mintha kizökkentene pl. ahogy írod a komolykodásból is, de mindenesetre felszabadít egy pillanatra, és őszintén ezt éljük meg mert a nevetés őszinte.(most nem számolom a műnevetést) Én azt gondolom amikor nevetünk arra jó okunk van, nem csak úgy viccből nevetünk, hanem nagyon komolyan gondoljuk hogy nevetünk, azaz őszinte reakció valami pillanatnyi észrevételre, bár utólag nem tűnik komolynak, mert az ok amit a nevetés okának hiszünk úgymond elbagetelizálja, elkomolytalanítja, így nem vizsgáljuk meg tüzetesebben, pedig könnyen belátható hogy a vicc tartalma, vagy egy aranyos dolog látványa önmagában nem logikus hogy nevetést vált ki, ellenben úgy tűnik kiváltanak egy olyan kizökkent pillanatot, ami felszabadít a komolykodásból, abban a röpke pillanatban világos hogy a komolykodás művi, mintha észrevennénk valamit amit azelőtt nem és váltja ki az öröm fizikailag is megjelenő mértékét.

Igen más gondolkodásmódok, más nézőpontok észrevétele is képes kiváltani azt a pillanatot ami kihozza az öröm ezen mértékét.

Nem mindig csak egy pillanatig tart, igaz nem nevetünk egész nap, de meg tudja szépíteni a napot.

Most ezen nem nevettem, ha viccnek szántad volna..

nem vagyok viccmester, és Vágó István sem kvízmester.

Igen valamiféle észrevétel, mintha leesne valami, ami mintha felszabadítana, de mégis ez csak egy pillanatig tart, és az a pillanat sem leírható, hogy tudjam miért vagy min nevetek, pedig szinte biztos vagyok hogy az nevettet meg.

Az elvont az benne hogy, mintha önmagam egy elvont érzékelése lenne az a pillanat.

Tehát szerinted a szakadás a felismerés maga? És mit ismerek fel?

Mert ha a felismerés maga nevettet meg, akkor az ember arra gondol kell valami amit felismerek, de a képtelenség felismerése, vagyis annak a felismerése hogy egy hétköznapi életben nem előforduló pl. szituációról van szó, az nem lehet vicces, mégis nevetünk, mert igaz hogy felismerés, de igazából nincs meg hogy minek a felismerése. Olyan mintha indokolatlan lenne a nevetés, pedig az nagyon is őszinte.