Az emberek többsége nem szeretne másokkal együtt lakni- egy szobán osztozni - hosszabb távra?

Akinek volt közös szobája a testvérével, annak azért nem egy elviselhetetlen dolog ez. Egy párkapcsolatban is együtt él az ember a másikkal, egy szobában is van akár, mégsincs ebből probléma. Kell persze némi alkalmazkodás, kompromisszum, bizonyos szabályok lefektetése hosszútávon, de jót is tesz az embernek, ha megtanulja ezt a minimális rugalmasságot.

Én sokáig a testvéremmel osztoztam egy szobán. Az életem nagyobb részét párkapcsolatban töltöttem. De néptáncosként 1-2 hétre ad-hoc jelleggel osztoztam másokkal egy szobán. Néha ketten, néha négyen, néha tizensokan voltunk egy szobában. Én nem éreztem soha az intim szféra hiányát. Sok tekintetben ez meg tud maradni, más tekintetben hosszabb távon meg úgyis kvázi közös intim szféra alakul ki.

> Hazamenni a munkából és utána pihenni,kikapcsolódni.

Azt is lehet többed magaddal is. Nyilván kell hozzá valamiféle rend, rendszer, rendszeresség, hogy a másik ne akkor gyakoroljon trombitán játszani, mikor hazajössz a munkából.

> Én egyedül akarok élni.

Nem tudom pontosan mi is a célja a kérdésednek, de én a magam részéről megadom rá az engedélyt.

Csak azért kérdeztem, mert a tolerancia pont az egymással való együttélésről szól. Maga a tolerancia szó azt jelenti, hogy eltűrni, elviselni valamit. Méghozzá zokszó, szemrehányás nélkül, anélkül, hogy meg akarnánk változtatni a fennálló, számunkra zavaró, vagy nehezen elfogadható helyzetet. A tolerancia sokkal-sokkal többet jelent annál, hogy békén hagyjuk egymást, benne van az is, hogy annak ellenére hagyjuk békén egymást, hogy közben együtt tudunk élni egymással.

Én pl. nem különösebben kedvelem a modern latin zenét. Az nem tolerancia, ha mikor latin zenét hallok, kikapcsolom a rádiót, vagy másik adóra váltok. Az sem tolerancia, hogy elmegyek onnan, ahol latin zene szól. Az sem tolerancia, ha bedugom a fülem. Tolerancia az, mikor elfogadom, eltűröm, elviselem azt, hogy egy nyilvános helyen – szórakozóhely, bevásárlóközpont – latin zene is szól, mert elfogadom, hogy bár nekem nem, másnak tetszik az ilyen zene, és ezért nem is reklamálok. Tolerancia az, mikor egy barátommal együtt töltve az időt ő, vagy akár én is teszek be latin zenét is, annak ellenére, hogy nem kedvelem, de tisztelem a másik ízlését annyira, hogy alkalmazkodjak hozzá.

Én pont ezért nem tolerálom a melegeket. Nem tolerálom, mert nem tudok róla, hogy lenne az ismeretségi körömben meleg, nem szoktam találkozni melegekkel, így nincs mit tolerálnom (elviselnem, eltűrnöm). Ha lenne meleg az ismeretségi körömben, akkor tolerálnám, de így hogy nincs, nem tudom tolerálni. A tolerancia pont nem az, hogy elfogadod, ha valaki meleg, csak te ne kelljél neki, hanem akár annak ellenére is elfogadod, hogy beléd is habarodott. Nem viszonozod, de megérted, és más okok miatt – felebaráti szeret, tisztelet, vagy akár valamilyen érdek miatt – eltűröd, elviseled ezt.

És pont ezért hangzik sajátosan az, hogy te azt követeled, hogy valaki tolerálja a te felfogásodat, amiben pont azt fejted ki, hogy márpedig te nem vagy hajlandó alapvetően másokat tolerálni, annyira nem, hogy inkább vállalod a hajléktalanságot, minthogy tolerálnod kellene egy másik embert. Nem bizonyos embereket, vagy bizonyos viselkedéseket nem vagy hajlandó tolerálni, hanem úgy általában nem vagy hajlandó a tolerancia erényét gyakorolni.

~ ~ ~

> Az introverzió egy teljesen normális dolog

Az introvertált személyiség valóban természetes dolog. Csak amit te felvázolsz, az köszönő viszonyban nincs ezzel. Az introvertált ember nagyon is igényli a társaságot. Annyi a különbség, hogy míg az extrovertált egyén kikapcsolódásnak, felfrissülésnek, feltöltődésnek éli meg a társaságban töltött időt, addig az introvertált ember bár akár nagyszerűen tudja érezni magát a társaságban, de elfárad tőle. Az introvertált személyiségnek pihentető az önmagára fordított idő. Ez történhet egyedül is. De történhet más jelenlétében is. Egyedül töltött idő az is, mikor valaki olvas, miközben van a szobában más is, aki szintén olvas, vagy fülhallgatóval zenét hallgat. Az extrovertált ember számára meg az egyedüllét unalmas, idővel idegesítő, elviselhetetlen.

Én introvertált vagyok. De nem csak tagja vagyok több közösségnek, de aktív, szervező, vezető szerepet is vállalok ezekben a közösségekben. Megvan a baráti köröm, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Nagy igényem van erre, de hossztávon elfáradok tőle, és utána jól esik másokkal való kommunikáció nélkül csak úgy belefeledkezni valamibe (egy filmbe, egy könyvbe, a programozásba, a barkácsolásba).

Megfigyelésem alapján egy introvertált ember számára sokkal fontosabb a kapcsolatok mélysége, minősége, mint a mennyisége. Pont ezért sokkal együttérzőbb tud lenni másokkal, sokkal jobban képes elviselni mások másságát. Az extrovertált emberek nagyobb részének a kapcsolatai felületesek, ők sokkal könnyebben mennek A embertől B-ig, A társaságtól B-ig, ha valami éppen nincsen kedvükre.

De amit te írsz, az nem introvertáltság, hanem kvázi egy antiszociális személyiségmorzsa. Amivel nekem, meg a legtöbb embernek nincs persze gondja, ha te egyedül akarsz élni, akkor nem kényszerít rá senki, nem várja el senki, hogy ne tegyél így. Nem hogy el fogják fogadni ezt mások, de magasról fognak tenni mások arra, hogy te egyedül vagy-e vagy sem. Senkit nem fog ez érdekelni, maximum a közvetlen rokonságodat.