Őszintén, milyen lehetőségem van még?

Gyerekkoromban évekig szexuális abúzusban volt részem, érzelmileg elhanyagoló szülőkkel, amit sokáig nem vettem észre, mert egyébként nem tudom, beszéltünk, meg ugye nem ittak, nem vertek, anyagilag mindent megkaptam, rendesen tanultam... de már 13 évesen éreztem, hogy valami nem oké. Elkezdtem vagdosni magam, 15 évesen bevettem egy csomó gyógyszert, amivel kórházba kerültem, azóta járok pszichológushoz. A szüleim nem voltak hajlandók foglalkozni a témával, a gyógyszeres esetre se mondtak semmit, amikor a pszichológus találkozni akart velük, mereven elutasították. Amikor 21 évesen mondtam, hogy megint járok, az apám annyit tudott erre mondani, hogy szerinte a pszichológusnak csak a pénzem kell. Tinikoromban semmit nem akartak észrevenni, hogy vagdosom magam, hogy soványra fogyok, hogy berivotrilozva élek napokig.

Most 33 vagyok, gyakorlatilag alkoholista (2 éve majdnem minden nap iszom, 3 sört vagy egy üveg bort), de van rendes, jól fizető állásom, csak éppen utálom az életemet. Az új pszichológusommal az volt a megállapodás,hogy nem iszom, csak aztán elment egy hónap szabira, azóta iszom. Antidepresszánst szedek két éve, de úgy érzem, hogy nem hat kb semmit, elkezdtem a pszichiáter tanácsára hangulatjavítót szedni, egyelőre semmit nem érzek két hónap után, de még csak 100mg, azt mondja, hogy majd 200-nál érezni fogom, de én már nem hiszem el, mivel az antidepresszánsból sem éreztem semmit kb az első három hónap kivételével. Az evészavarom 3 éve többször van, mint nincs. Szar embernek tartom magam, már nem élvezek kb semmit.

Őszintén nem tudom, hogy mégis mit lehetne csinálni. Persze, mehetnék pszichiátriára, de egyrészt fel se venének, mert nem nagyon akarok öngyilkos lenni, másrészt mit csinálnának? Voltam Tündérhegyen is, az sem segített. Mégis mit próbáljak meg még?