Mit kezdjek az életemmel?

Valóban rettegek attól, ha valami nem sikerül tökéletesen. Ez eredeztethető abból is, hogy gyerekkoromban súlyos OCD-től szenvedtem, illetve a szüleim és általános iskolás tanáraim (az mondjuk elég komoly trauma volt) reakciójából is minden egyes hibámra. Ha valami nem tökéletes, attól én is kiakadok, mert tudom, hogy az "nem jó" és meg leszek büntetve vagy szidva. Ezért ha nem vagyok biztos valamiben, amihez másoknak köze van, megijedek és kihátrálok, míg ha csak magamról van szó, tehát ha valamit elrontok, azzal csak magamnak ártok, akkor végtelenül vakmerő vagyok és bármilyen őrült ötletnek nekiesek. Lehet, tényleg nem kéne ennyire people pleasernek lennem. Mindig arra gondolok, hogy másoknak csak ártanék, egy munkában csak hátráltatnám a többi dolgozót, a cég előrehaladását... Túlságosan érzékeny vagyok a negatív visszajelzésre, mert bűntudatot generál bennem.

Tudom, hogy alapvetően nagyon sok minden megadatik számomra és sokan sokkal rosszabb helyzetből jönnek. Nekem az egyedüli problémám a neveltetésem, a hiperszenzitivitásom, a szorongásom, a tapasztalatlanságom, executive dysfunctionöm, motiválatlanságom. De van fedél a fejem felett, nem éhezem, vannak barátaim, akik támogatnak, táncsokkal látnak el. Szóval igazából minden problémám belülről jövő, csak éppenséggel nem tudok mindent magam irányítani.

Alapvetően nem kéne hirtelen felindulásból döntenem, de reaálisan nézve sincs esélyem az egyetemen. Akárhányszor elhatározom magam, mindig elbukom a rendszeres tanulással. Hiába lenne intellektusom hozzá, nem tudom kivitelezni a felkészülést. Ezt el kéne engednem és megbékélnem vele. Ha ezt adottnak veszem és így keresek munkát, esetleg később kiegészítő oktatást/képzést, akkor is kéne találnom megoldást. Mondjuk programnyelvet tanulni kurzusok során, amik egyszerre érdekesek, bár igényelnek folyamatos készülést, de azonnali jutalmat adnak, ha pl. működik egy kód. Hiszen annak nyoma van, még ha később el is felejtem, hogyan raktam össze. Tényleg a szorongásom legalább 90%-a abból eredeztethető, hogy nem akarok otthon, a családi környezetben lenni. Igazából így nézve tényleg nem vagyok annyira veszett ügy. 21 évesen megannyi képzést végezhetek még el, megannyi munkát kipróbálhatok életem során, csak valahol el kéne kezdeni. Olyan rossz mindenhol azt olvasni, hogy minimum 2 év tapasztalat kell, amikor a megfelelő képzettséggel rendelkezem. Egyetlenegy kivételt nem találok. Honnan szereznek az emberek tapasztalatot pályakezdőként a szakmájukban? Nálunk nem volt kötelező gyakorlat beépítve a tanrendbe, főleg nem 2 évig.

Igazából én mindig neurodivergensnek tartottam magam. Felsőben el akartak küldeni pszichiátriára, de végül nem lett belőle semmi. Az alsós tanító nénim azt hitte, hogy autista vagyok és én is tudtam, hogy valamitől szenvedek. Igazából felsőben ezért kutattam állandóan online, hogy rájöjjek, hogy mi a bajom. Hát sok hibás öndiagnózis után rájöttem, hogy OCD. Elég súlyos OCD-vel küszködtem, ami már egészen 7 éves koromtól egyértelműen látszott és sok nehézséget okozott. Valahogy 14 éves koromtól lett jobb és kezdtem önmagamtól "kezelni". Rájöttem, hogy mik rontanak és mik javítanak az állapotomon és amúgy mára közel tünetmentes vagyok és nincsenek dührohamaim, ha valami nem úgy történik, ahogy azt akarnám. Régen elég súlyos szociális fóbiám is volt, meg szezonális bipoláris is, ha lehet így mondani. Amikor ezt tizedikben felismertem, akkor mentem bele a nootropicokba és elkezdtem szedni többféle étrendkiegészítőt, amit olvastam, hogy segíthet. Arra rájöttem, hogy ha szedem a D3 vitamint, akkor nem jön elő a bipoláris, és ha nincs depresszív epizódom, akkor nem rosszabbodik a többi szorongásos eredetű zavarom, mint pl. az OCD. Viszont részben az executive dysfunction (nagyrészt szorongás miatti halogatás és nem tudom, mire mennyi időt kellene szánni) miatt csesztem el az egyetemet. Pedig ez lett volna életem szakja. Legutóbbi vizsgaidőszakban már annyira szorongtam és stresszeltem, hogy alig bírtam gondolkozni, szó szerint semmire sem emlékeztem az anyagból, amit előtte elkezdtem tanulni. Hiába vezettem be mentőöveket, mint listákat írni, naptárt vezetni stb., az egyetemi teendőimet nehezen láttam el. Ha valami nem sikerül elsőre vagy nem találok azonnal megoldást, akkor feladom. A létező minden új dologtól szorongok és inkább megfutamodok, mert annyira stresszelek, hogy már szinte fizikailag rosszul vagyok és az önértékelésem kb. megszűnik létezni. Találtam több étrendkiegészítőt, amik nagyon sokat segítettek a szorongáson és a mindennapi funkcionáláson, de ez inkább a társas helyzetekben segít a mindennapokban, pl. nem reagálok túl helyzetek, nem leszek hiperaktív, nem leszek impulzív stb. Igazából nagyon el szeretnék menni pszichiátriára, de sajnálom azt a közel 40 ezer forintot, amit a magánpszichiáterre kellene költeni. Az állami meg nem tudom, hogy működik és valószínűleg hónapokkal későbbre kapnék időpontot.

De a munka hogyan nem láncol le? Mármint ha elmész albérletbe és egy helyen dolgozol, amiből mondjuk éppen, hogy kijössz a hónap végére, akkor nem tudsz munkát váltani, hisz nincs miből félretenni, amiből tudnál finanszírozni, amíg új munkát keresel. Vagy el lehet menni jelentkezni új munkára és fel is vesznek, míg az előző munkahelyeden dolgozol?

Anyám egyébként egész okésan reagálta le ezt az egészet, legalábbis ragaszkodik ahhoz, hogy legyen egy diplomám és tanuljak ki valamit. Azt mondta, hogy ők ezt vállalták, hogy addig fizetnek nekem mindent, amíg tanulok. Ha vissza tudnék kerülni a koliba és ott tudnék tanulni, az jó lenne, de kétlem, hogy indul olyan szak pótfelvételiként, amire mennék, mert tavaly sem indult. De ha nem tudom kezelni ezt a mentális blokkot vagy hogy mondjam (ADD-re tippelek, de amúgy nem tudom), akkor meggyőződésem, hogy semmilyen szakot nem tudnék elvégezni. A szobatársaimmal megegyeztünk, hogyha visszakerülök, akkor majd rám erőltetik a tanulást, de nem biztos, hogy az elég. Nekem a külső visszajelzés végtelenül fontos. Hiába voltam kis szakon, így sem volt annyira szoros a kapcsolat pl. az oktatók és a diákok között, hogy én random beszélgessek velük a tananyagról és kérdezgessem őket. Egyébként általános iskolában nagyon jó jegyeim voltak, bár nem tudom, hogyan. Általában anyám írta meg a beadandóimat meg ilyesmi. Középiskolában meg csak az ösztöndíj miatt hajtottam és hajszálpontosan kiszámoltam, miből hanyast kell elérnem és ha valamiből pl. már csak négyes lehettem, akkor kb. üresen beadtam a lapot, mert le már nem húzhat. Tehát ilyen mentalitással voltam mindig, hogy egy célt kitűztem és pontosan annyit dolgoztam vele, amennyi éppenhogy elég volt a célomhoz. Nagyon rossz tulajdonság, de mindig a minimumot hoztam ki mindenből. Oké, hogy max. ösztöndíjas voltam, de mégsem voltam egy olyan diák, akivel annyira dicsekedni lehet. Egyik napról a másikra bemagoltam egy esszét és a doga utáni napon már nem is emlékeztem rá. Soha nem tudtam, hogyan kell tanulni, mert mindig mindent leghamarabb előtte egy nappal kezdtem el tanulni. Érettségin meg akkora mázlim volt, hogy kb. mindenből a legjobb témát fogtam ki. Én úgy tartom, hogy jó eszem van, de a kitartásom és a memóriám kritikán aluli, ahogy a hozzáállásom is. Vannak olyan dolgok, amiket akárhogy próbálok, nem tudom megváltoztatni, pl. a tanulási szokásaim. Meggyőződésem, hogy egy ZH-ra van elég időm tanulni, vagy egy beadandót megírni, és fixen előtte 2 nappal kezdek el tanulni, amikor meg már rég túl késő. Egyszerűen valami nem oké a fejemben. Vagy valami annyira stresszel, hogy halogatom, aztán az utolsó pillanatban meg összecsapom. Ezt középiskolában még elég volt, hogy hajnalban összedobtam a puskát vagy a házit, de egyetemen nem. Ráadásul nem is a papírért, hanem a tudásért mentem erre a szakra, és mégis... Tényleg az utolsó mentsváram a pszichiátria. De azt olvastam, hogy valaki ADHD-ra kapott antidepresszánst és csak rosszabb lett a helyzet. Azt én is észrevettem, hogy pl. a sáfrány és hasonlóak, amiktől kevésbé stresszelek, azoktól hajlandó vagyok elnézőbb lenni, tehát mivel kevésbé stresszelek, még az utolsó pillanatban sincs meg az az óriási adrenalin és félelem löket, hogy odakoncentráljak és megoldjak dolgokat. Tehát kb. egész életemben az adrenalin hajtott az utolsó pillanatban, hogy ne bukjak el.

Ahogy elnéztem, még a magánpszichiáterek is csak egy-két irányra szakosodnak, de legjobb esetben is kényszerbetegséget találtam, de ADHD vagy ASD specialistát nem. Lehet, hogy rossz helyen keresek. Mindenképpen Budapestre akarnék menni.

Elvileg a nőknél ezek gyakran teljesen másképp nyilvánulnak meg, és sok fontos tünetem nem volt meg pl. ASD-hez, ezért sosem mertem kijelenteni, hogy az vagyok. Mindig annak éreztem magam, de a tüneteket olvasva sosincs akkora "wow, ez én vagyok" feeling, mint pl. amikor először olvastam az OCD-ről vagy anno a bipolárisról. Egyszer valakinek említettem online, hogy neurodivergens vagyok és azonnal autizmusra gondolt és rákérdezett, hogy mi a special interestem. Nekem nincs. Egyetem óta kb. semmi hobbim nincs, de mindig hajlamos voltam akár nyelvekbe, akár más hobbikba belemerülni és kb. mindent beszerezni hozzá, kutatni akár napokig, hetekig, majd nagyon hamar feladni vagy megunni. Ilyen csapongó voltam mindig. Nincs óriási (autimusra jellemző) tudásom semmilyen témában sem.

Az ADD (vagy utánanéztem, mai néven inattentive ADHD) szinte fixen jelen van nálam. De sosem gondoltam akkora problémának, hogy ezzel kapcsolatban segítséget kérjek. Mivel "csak nem tudok elég jól fókuszálni", "csak kicsit rossz a memóriám", "csak nem tudom elég jól beosztani az időmet", de nem vagyok depressziós, nincsenek érzelmi kicsapongásaim, tudom uralni magamat stb., tehát "nincs elég nagy baj". Persze, ezerszer hallottam már AuDHD-ről, de magamat valamiért azonnal kizártam ebből. Évekig az ADHD is csak egy felvetés volt nálam, mint az ASD, hogy talán az vagyok, kedvelem az érintett embereket, együttérzek velük és teljesen megértem a viselkedésüket, de mégis kívülállónak éreztem magam. Persze, azt is tudom, hogy nagyon gyakori a komorbiditás ezeknél a neurológiai zavaroknál. Csak ott van a fejemben az a "mi van ha", hogy nem állapítanak meg nálam semmit vagy hetekig, hónapokig kellene járnom a pszichiáterhez, amit nem tudnék finanszírozni és még diagnózist sem kapnék, nem hogy gyógyszert. Egy ismerősöm azt mondta, hogy jó esetben akár már egy alkalom után is felírnak gyógyszert, és utána csak kontrollra kell visszajárni 2-3 havonta. Bár így történne nálam is.

Gyerekkoromban, sőt már kisbaba koromban is voltak olyan dolgaim anyám állítása szerint, ami "nem normális", pl. voltak fura ismételt mozdulataim. Meg én nem is szerettem fogócskázni a többiekkel alsóban, szerettem egyedül lenni, inkább csak hallgatni a többieket. De nagyon hiperaktív és agresszív is tudtam lenni játék során. Igazából a mai napig hangulattól és szituációtól függ, hogy mennyire akarok aktív vagy passzív lenni egy társas szituációban. Ezt mondjuk annak tudtam be, hogy biztos, az OCD része volt, mert már 7 éves koromban is szenvedtem az írástól. Kicsit nehéz az újraírási/tökéletes írási kényszerrel megbírkózni, amikor az iskolában minden nap írni kell. Képes voltam 10-20-szor kiradírozni és újraírni akár egyetlen betűt is, ha nem pont úgy ért a vonalra, ahogy "kellett volna". Na mindegy. Az OCD-vel már nincsen gondom szerencsére.

Lehet, becsekkolok ilyen közösségekbe és hátha találok infót arról, hova és melyik szakemberhez érdemes fordulni, aki megfizethető és kellőképp képzett a területen.