A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás. A könnyek haszontalanok, csak a gyengeséget jelzik. KI MIT GONDOL ERRŐL? TI SÍRTOK INKÁBB VAGY NEVETEK HA SZOMORÚAK VAGYTOK? (nők, férfiak egyaránt! )

az idézettel kapcsoaltoban... igaz. de ne igyekezzetek.

soha, semmi nem okozott még nekem akkora fájdalmat mint az, ha akartam érezni de nem sikerült.

baromi jól hangzik, de nem jó... higgyétek el nekem. sikerült kiírtanom magamból mindent amit valaha éreztem, és most visszasírom.

'és inkább én szenvedjek mint bántsak másokat'

Valahogy én is így vagyok vele. Épp ezért van egy álcám, amikor én vagyok a családban az a boldog, vidám, életkedvvel teli lány, aki régen is voltam. Ma már nem megy. Ez csak egy álca, hogy másoknak ne azt lássák, hogy én nem vagyok jól és belül marcangolnak a tüskék. De amit az álcán kimutatok, csak üres érzelmek. Viszont másoknak nem tűnik fel, így nekik egy gonddal kevesebb van. Ha sírnom kell, magamban teszem, amikor egyedül vagyok. Vagy az egyetlen ember előtt, aki teljesen ismer, megért, és mellettem áll, a párom előtt. Azok az igazi érzelmek. De lassan a fájdalmat is elnyomom, és már kezd egy üresség kialakulni, amiben megnyugvást érzek. Hogy később mi lesz, még nem tudom, de a teljes feketeségből legalább egy szürkeség lesz, ami egy fokkal mégiscsak jobb. :) Te írtad, hogy imádsz élni. Én nem. Elkövettem egy dolgot, ami miatt tükörbe sem tudok nézni. Ezért is írtam, hogy szerintem ez személy/élet függő dolog. De a legmélyebb érzelmeket nem hiszem hogy ki lehet írtani. Az őszinte mosolyok, és az őszinte sírás mindig is bennünk lesz, csak a felületes érzelmek mennek, hiszen csak nem kődarabok vagyunk. :)

nem tudom hány éves vagy utolsó, és mióta csinálod ezt, lehet elkéstem a tanáccsal...de állj le ezzel, még most.

én is ezt csináltam. felvettem egy attitűdöt, egy maszkot, egy lányét aki mindig vidám és kedves és aranyos, aki meghallgat másokat de sosem panaszkodik. most midnen egoizmus nélkül, ha gondolod kezeld elméleti szinten hoyg ne lásd bele hogy fényezem magam, de imádtak az emberek. rengeteg "barát", jó pasik, tényleg, imádni való élet... mert mindenkit magam körül boldoggá tettem ezzel az attitűddel... nem számított hogy mi van bennem, csak az hogy mi van körülöttem, mosolyogtam és segítettem ahol tudtam, aztán belekeseredtem. hidd el, te is bele fogsz. bár nekem egy ember sem volt aki előtt kiadtam az érzelmeim, lehet ez téged megment. lényeg a lényeg, ha egyszer besokallsz nincs visszaút. a maszkod rád ég, de egy idő után megunod a "segíts másokon" dolgot, és azokat, akik neked semmit nem adtak elküldöd a f.szba, én is ezt tettem. most pedig ott tartok, hogy az élet apró örömeit tényleg bárkinél jobban élvezem, ami tök jó. de ahogy a dolog mélyebbre menne, ha igazi érzelemnek kéne legyen, az már nem megy. mert egy idő után az őszinte, igazi boldog érzelmet sem tudod majd kiadni, úgy, ahogy régen elfojtottad a rosszat. arról ne is beszéljünk hogy mennyire ihasználnak ha megtudják miylen vagy... ha neked lenne szükséged valakire úgyis üres elvegőbe markolsz, hiába hoyg annyi embernek adtál vállat a síráshoz.

egy idő után eleged lesz vszinü, ahogy nekem, és kiadod magadból, és te is olyan leszel mitn a többi aki sír a barátnőjének, azzal a különbséggel, hogy téged nem hallgatnak meg, mert nincsenek hozzászokva, és hülyének néznek. msot próbálom átnevelni magam, nincs többé maszk. ha úgy érzem a deák közepén elbőgöm magam, nem érdekel többé. még most is jobban érdekel a barátaim boldogsága, de éppen ezzel bántom/bántottam őket. ahogy visszafogod a saját fájdalmad, úgy egy idő után minden más érzelmed is... és egyzser jön valaki, aki nem vágyik másra, mitn arra hogy szeresd. akár barát akár pasi. és nem fogod tudni teljesíteni.

mostmár azt mondom azzal teszel a legjobbat ha azt teszed amihez tényleg kedved van, hiszen ha valaki szeret az téged szeressen, ne a boldog lányt a szomszédból, akire mindig számítani lehet és sosem sír, ha az nem tényleg te vagy... mert akkor nem fogod tudni örökre tartani ezt a látszatot.