Ez most normális volt a részemről, hogy így viselkedtem a röhögős, életvidám, hülyülős osztálytársaimmal?

sokszor viselkedem így, ha velük vagyok

magamba fordulok, olvasok,zenét hallgatok, és elmélkedem arról hogy ők vajon miért ilyenek, vagy éppen arról hogy én miért nem vagyok olyan

azért nem közeledek feléjük, mert mintha egy fal,gát lenne bennem ami nem engedné hogy közel kerüljek hozzájuk, gátlásossá tesz amilyen vicceken nevetnek, mert sokszor nem tartom viccesnek(pl mikot mesélik hogy a torrente c. filmben hogy dugta seggbe az egyik a másikat)..néha jókat nevetek velük de ált ez van ha nincs tanár a teremben, akkor csak magukat adják

van egy két ember aki nem ilyen, velük néha szoktam beszélgetni, nyilván ha elrontják az osztálytársaim a kedvem akkor hozzájuk sincs kedvem, a csajokról meg ne is beszéljünk

délután 3-4 órákat szoktam gitározni, nagyon élvezem szinte ezért járok haza nap mint nap, és mindig úgy érzem hogy milyen jó lenne ha a sulis részt átugorhatnám és egyből mehetne a gitár minden nap, mert így egy teher nekem a suli

egyszerűen félek attól hogy megismerjek vkit közelebbről, hogy kiismerje azt hogy milyen gátlásos vagyok, egyetlen egy nagyon jó barátom van, akivel teljesen önmagam vagyok, viszont a legtöbb ember (akár csaj, akár srác) ,meg akar ismerni mert mittudomén, látja hogy vannak dolgok amiben jó vagyok, akkor a szar kedvemnek köszönhetően visszautasítom..és tartom a köszönőviszont

bennem van a hiba de brutálisan? vagy az osztálytársaim is lehetnek az okai?

18f