Mi van velem? (Kérdésed túl rövid, a magyarázatod hosszú. )

Ma volt szerencsém találkozni a kedvenc magyar színészemmel. Nem vagyok már olyan kislány, 20 éves vagyok (ő 30 egyébként), szóval nem olyanról van szó, hogy szerelmes vagyok belé és az esküvőnket tervezgetem. 5 éve láttam először színpadon, már akkor megfogott. Idén úgy alakult, hogy az én városomban játszik, nekem pedig vannak ismerőseim a színházba, így mindig bejutok ingyenjeggyel, stb. Tudják, hogy oda vagyok érte, szóval lezsírozták, hogy ma megyek a premierjére, az utána lévő összejövetelen pezsgő, koccintás, miegyéb. Tök jól alakult minden, pezsgőztünk, lefényképeztek minket, kaptam öleléseket, puszikat, beszélgettünk rengeteget, a két felvonás közt is magától odajött beszélgetni, tapsrendnél rám mosolygott (1. sorban ültem. Lényegtelen. Egyszer már találkoztam vele ezelőtt, egy másik darabban szintén a büfében, de akkor csak egy heló-heló volt, bár állítása szerint emlékszik rám. Na mindegy... Mióta eljöttem, olyan furcsán érzem magam. Hatalmas élmény volt tényleg, hihetetlenül jól éreztem magam, el sem hiszem... de mégis... olyan furcsa. Rossz kedvű vagyok, egyenesen szomorú, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, ami ott maradt... Sírnék legszívesebben. Olyan érzésem van, hogy ez egy tökéletes nap volt, de mi lesz holnap, holnapután? Nem találkozom majd vele, visszacsöppenek a szürke hétköznapokba, unalmas lesz minden, csak mert nincs itt vagy nem tudom... üresség van. Olyan érzésem van, hogy soha többet nem találkozom vele. Idén már nincs premierje, minden darabot láttam, amiben szerepel, szóval... jövőre meg nem tudom, hogy leszerződik-e ide. Nem tudom leírni, mit érzek... de tudom, hogy hozzá kapcsolódik. Nem vagyok hálátlan, hatalmas lehetőség volt ez nekem, nagyon örülök, de ááá... Ugyanakkor az is bennem van, hogy nem kéne találkozni vele még egyszer, biztos kiröhögne, meg mit gondola már... Nagyon rossz és furcsa. Mi ez? Miért nem tudok csak szimplán örülni, és miért kerülget a sírás azóta, hogy eljöttem?