Ti hogyan tudtok boldogok lenni egyedül? Hogyan jöttetek rá, hogy mit kell megtanulnotok, hogy jobbá váljatok?

Szia!

Nagyon hasonlóan gondolkodsz mint én...az utóbbi időben engem is pont ez foglalkoztat.

Az igazság az, hogy magányosan, egyedül nehéz megtalálni a boldogságot szerintem. Eddig úgy voltam, hogy nekem minden áron egy társ kell ahhoz, hogy boldog legyek a későbbiekben...görsösen ragaszkodtam ehhz, de nem sikerült. Rájöttem, hogy pont fordítva csináltam eddig mindent. Az első lépés, hogy egyedül megtaláljam a boldogságot..ha nem is a teljes harmóniát, de egy kis örömöt az életben. És ha majd lesz minek örülni, lesz miért élni, lesznek újból céljaim, amiket sikeresen megvalósítok lassan önerőből, akkor lesz esélyem arra, hogy párt találjak és én is boldog ember legyek. Mert hát egy mosolygos, sikeres embert könnyebben megtalál a szerelem mint egy magányos, megkeseredett lányt...aki sajnos jelenleg vagyok.

Sok sikert Neked!

Volt ilyen időszakom. Egyszerűen az egyéni sikerekre, eredményekre helyeztem a hangsúlyt. A tanulmányaimra, a munkámra. Néhány hónap után már látható jelei voltak a befektetett munkának, amitől én is kiegyensúlyozottabb, elégedettebb lettem.

Addig csapnivaló volt a magánéletem, ahogy nem foglalkoztam vele, viszont egyre jobb hangulatú lettem, győztem levakarni a pasikat, annyian lettek hirtelen.

*magányosan, egyedül nehéz megtalálni a boldogságot szerintem.

Itt a probléma gyökere.

Attól, hogy valaki EGYEDÜL van, még nem kell magányosnak lennie.

Boldogságot nem csak egy pár adhat. Ha valaki úgy érzi, hogy igen, az társfüggő. A függőség pedig nem egy pozitív állapot, bármitől függ valaki.

Én sokáig éltem egyedül, az első idő a szakítás után nehéz volt. De szakítás után mindig nehéz. Meg kell gyászolni a kapcsolatot és meg kell érteni, hogy a múlt szép volt, jó volt, de MÚLT, és a jelenre/jövőre kell koncentrálni.

Vannak előnyei is az egyedül élésnek, azt csinálsz, amit akarsz és akkor, amikor akarod. :) Ha valaki átesik a ló másik oldalára, nehezen is mond le erről, amikor újra párt talál. De én sem hittem el ezt, amikor ezzel vigasztaltak az elején, de 9 év után rájöttem, hogy igazuk volt. Megismerkedtem a férjemmel, és azzal együtt, hogy nagyon szeretem és nagyon szeretek vele lenni/élni, sokszor hiányzik az, hogy egyedül legyek otthon. Még akkor is, ha másik szobában ül. (És nem lehet azt mondani, hogy most ne gyere haza este, mert egyedül akarok lenni...)

Ilyenkor rengeteg időt fordíthat az ember a hobbijára (ha nincs, újba lehet kezdeni), bármennyit találkozhat a barátaival, eljárhat olyan helyekre, ahova a párja nem szívesen menne vele.

Mondhatnám, hogy lehet bulizgatni meg flörtölni, de azt én se csináltam. :)

Rendet lehet tartani a lakásban. :) Ha ketten élünk, SOHA nincs rend. :) Még úgy sem, hogy a férjem igazán rendszerető ember, nem tőlem várja a rendrakást/takarítást, és mégis... ha egyedül vagyok, a tárgyak ottmaradnak, ahova teszem őket vasárnap. Ha van ott valaki, akkor péntekre kupi lesz. Nem értem, miért. :)

Most, hogy házasságban élek, nekem hiányzik az, hogy régen akár éjjel 2-ig olvashattam - most nem tehetem, mert a férjem 11-12 körül kidől, és ha nem bújok vele ágyba, akkor nélkülem alszik el... És bár jó együtt aludni, és fontosabb is, mint a könyv, azért választom, mégis hiányzik az éjszakai olvasás.

Bár soha nem tartott vissza, sőt, támogat, sokkal kevesebb időt fordítok a hobbimra - és ez szintén hiányzik.

Régen volt, hogy ha ahhoz volt kedvem, egész szombaton ágyban maradtam és Bridget Jones jellegű filmeket néztem egész nap, akár századszor, egy pizza társaságában. Most ezt nem lehet... 2 éve vágyom egy ilyen délutánra, és soha nem jön össze valamiért. :)

Aztán eszembe jut, hogy ezek miatt nem is vagyok jó feleség. :(

Egyszóval... nagyon jó egyedül élni, de közben nem szabad elfelejteni, hogy az életnek mégiscsak az a rendje, hogy az ember megtalálja a párját.

Viszont ne feledjétek: egyedül is ezerszer jobb, mint egy rossz párkapcsolatban.

Én sokszor voltam magányos, és nem találtam meg a magányos boldogság receptjét. Nagyjából úgy festett a dolog, mintha a háztetőre egy olyan létrával próbáltam volna feljutni, aminek a felső 3 foka hiányzott. Az elején ügyesen másztam a fokokat(karrier, hobbi, optimizmus), de a hiányzó fokoknál mindig a mélybe zuhantam. Ezen a szinten már csak egy pár segíthet, aki értelmet ad mindannak, amit azelőtt elértem. Mire megyek a karrierrel, pénzzel, eseményekkel, ha nem tudom megosztani egy igaz társsal?

Másnak biztosan sikerül, nekem sosem ment.

A fásultság talán pont az első lépés ahhoz, hogy az ember rájöjjön: ideje változtatni, ideje másként nézni a dolgokat, mert ami eddig volt az egyértelműen nem működött. Hibákat lehet keresgélni, de minek? Ha ki is javítod őket, legközelebb már más lesz a helyzet, és az akkori hibák már erénynek tűnnek. Tulajdonképpen ez az önmegtagadás, hibakeresés, hibajavítás lehet az egész boldogtalanság oka. Az ember állandóan magán akar változtatni és így sosem lesz egy kiforrott személyiség, mindig mást akar elérni aszerint, hogy az aktuális tapasztalatok mit mutatnak neki. Végül már saját magát sem ismeri meg, és aki nem ismeri magát, az párt sem találhat egykönnyen mert fogalma sincs, kire is vágyik. Aztán megint jönnek a negatív tapasztalatok, megint magában keresi a hibát, és megint változtat...

Kedves 5. válaszoló!

Az írásodból azt a következtetést volntam le, hogy nagyon jó feleség lehetsz! :)

Sok boldogságot! :)