Mit tegyek, hogy növeljem az önbizalmamat?

Sok emberrel ellentétben én kisregényt fogok írni, mert szerintem az én esetem már elfajult:

19 éves lány vagyok, aki már egyetemre jár. Már egészen kiskoromtól gúnyoltak, mert állkapocsbeli rendellenességem van (bulldogharapás - alsó fogsor előrébb van, mint a felső), emellett súlyingadozásos gondjaim is vannak, ami az én hibám is. Az a baj, hogy amikor a tükörbe nézek csak kritikus szemmel tudok magamra nézni és akárhogyan is elemezgetem magam... csak a hibákat találom magamban. Mind külsőleg és mind belsőleg. A némettanárom azt mondta, hogy házi feladatként magyarul írjak neki össze 10 jó és 10 rossz tulajdonságot. Jóból talán hármat írtam össze, míg rosszból majdnem 1 oldal lett. Nem látom magamban a jót :( Az a másik baj, hogy félek emberek között lenni. Mindig az az érzésem, hogy engem néznek, és rólam beszélnek/kinevetnek. Félek beszélni másokkal, félek ismerkedni és világ életemben kezdve az általános iskolában is, megismerkedtem egy lánnyal, akiről azt hittem, hogy jó barátok lehetünk, de nem hazudok, hogy az egész osztályom csak azt leste, hogy hogyan tud tőlem segítséget kérni, amikor meg én mentem oda akkor kifogásokkal jöttek, hogy most ezért nem meg amazért nem. Ezért inkább már nem is kerestem az emberekben a jót, kritikusan nézek minden emberre és méricskélem, elemezgetem, hogy milyen lehetne, de idáig sajnos csak olyan emberekkel hozott össze a sors, akik mindig kihasználtak. Minden emberben legelőször a rosszat nézem és nem bízok senkiben sem. Ha változtatni akartam is kinevettek és nem bebeszélésről beszélek. Igaz, hogy pont az a farmer-pulóver típusú ember vagyok, aki inkább a kényelmet teszi előbbre a stílusnál. Állandóan szorongok főleg, ha felszólítanak órákon, akár már ha csak névsorolvasás van. Ha tudom, hogy valamikor ki kell állnom a tankörtársaim elé akkor a hidegrázás, hányinger, szédülés, remegés fog el és annyira ideges vagyok, hogy totál lefárasztom magam. És hiába beszélgetek anyával... sajnos a belsőbb bajokat még neki sem merem elmondani, mert azt mondaná, hogy próbáljam erősebben. Én tényleg próbálom azt mondani magamban, hogy én ebben jó vagyok, minden jó lesz, szép vagyok-jó vagyok stb... de valami mindig lerombolja ezt. Ilyenkor szokott felgyülemleni bennem minden és nem értik otthon, hogy miért kezdek el ok nélkül sírni mindenen. Másik részről domináns családtagjaim vannak. Sajnos ki kell mondanom pedig nagyon szeretem őket... nagyon dominánsak. Anyának, apának, bátyámnak és a sógornőmnek sőt az ő szüleinek, barátaiknak is annyira nagy önbizalmuk van, hogy én érzem magam rosszul, ha nem tudok akkora önbizalmat mutatni. Például bátyámmal-sógornőmmel és az ő barátaival elmentünk egy hétvégén tópartra, de alig vártam, hogy hazajöjjek - annyira nem éreztem magam jól köztük. Önbizalomhiány miatt alig járok valahová... szívesebben vagyok otthon. A családomra visszatérve főleg apával van a gond. Kilyukasztattam a fülem, mert nagyon tetszett - hónapokon át szekált, hogy ez undorító. Levágattam a hajamat, mert derékig érő volt és most teljesen rövid, mert érzem, hogy kell a változás és itt akartam elkezdeni. Tépett lett és így vasalnom kell, hogy a hullámokat kivigyem, de nem állandóan vasalom és ne tudjátok meg, hogy mit kapok érte verbálisan. Minden alkalommal ha elkezdek valamit mondani a sógornőm és apa belevág a szavamba és inkább már nem is folytatom, amit mondani akartam. Annyira rossz érzés, hogy azzz... és nem tudom, de mindenért magamat teszem felelőssé :( nagy százalékban biztosan igaz is... Leginkább rajzolással, vagy írással próbálom levezetni a feszültséget, vagy sírással, vagy inkább teljesen kifárasztom magam, hogy még gondolkodni se legyen erőm :( Sehogy sem jó. Mit tegyek??? Ez már depresszió gondolom :(

Bocsánat, hogy ha ennyit kellett nektek olvasnotok :( Mit tanácsoltok? Legyetek szívesek és ne csináljatok belőle viccet, mert marhára szar érzés ezt így nyíltan leírni, de már...