Társaságban alig bírok oldott lenni, mit tegyek?

Nagyon különc vagyok, szerintem az én fajtámra mondják, hogy elvont.

- Egyrészt sok dolog érdekel, ami kb. mindenkit untat, csak a neten találni fórumokban olyanokat, akiket még ez köt le. Ráadásul változékonyak is az érdeklődési köreim. Ami pedig "alapműveltség", tehát amiről mindenki hall és amit mindenki ismer, azt én nem ismerem. Hallok róla, de mivel nem érdekel, nem marad meg. Régen még elvontabb voltam és alig volt barátom, így az "alapművek" is kimaradtak, és nem könnyű pótolni. A színészek, rendezők, tehetségkutatók, dalfesztiválok pedig végképp hidegen hagynak.

- Másrészt az olyan típusú emberekhez tartozom, akiket ha nagy élmény ér, akár pozitív, akár negatív, csak arról tudnak dumálni. Most lettem egyetemista. Az elején azért csak arról tudtam dumálni, mert szerettem, most egyre több negatívumát látom, és rájöttem, piacképtelen szakot választottam. Tele vagyok félelemmel, kétellyel. Úgyhogy most meg ezért gyakori témám. Ráadásul egy emberrel se beszélhetem ki elejétől a végéig az egész egyetem-kérdést, a kételyeimet.

Próbálok nem folyamatosan adott mániáimról beszélni, de azok kötnek le folyamatosan, ha negatívak, azért, ha pozitívak, azért.

- Mindennapi apróságokban is mindent sikerül másképp csinálnom, mint a többi ember. Én nem értem, miért jó úgy, de ők se értenek engem, természetesen. Például hideg vízzel mosok kezet, középre szállok a villamoson, mert ott kevesen vannak, és teszek rá, leszállás után messze lesz-e a zebra. Gyalogolni szeretek 1-2 villamosmegálló után. Kicsi az alvásigényem, 7 óra már elég, 10 óra már fáraszt. Tehát ilyen apróságok vannak, persze nagyobbak is, amik néha elő-előkerülnek, és megütköznek rajtam, nem értenek meg.

Ha ilyen adódik, próbálom rájuk hagyni, próbálom fű alatt tenni az eltérő szokásomat.

Ha jól is érzem magam nagyobb társaságban, mindig marad kellemetlen szájíz.

Nyűgös lettem valami miatt, vagy megint előkerült egy "alapmű" film, amit nem ismerek, furcsállták is, emiatt persze önbizalomhiányom lett (ezzel párhuzamosan nem értem, miért ennyire fontos adott film ismerete és miért kell mindig előhozni ilyesmit, én megvagyok nélkülük). Vagy húztam a számat valami miatt - nehéz mindenben alkalmazkodni -, vagy maga az alkalmazkodás fárasztott ki. Vagy amikor épp nem társasoztunk vagy dumáltunk másról, megint az egyetem miatt panaszkodtam, amit magam észre se vettem... Vagy biciklitúrán vagy kíváncsiságból kérdezgettem, ezt rossz néven vették. Vagy túl sokat panaszkodtam - ez is egy nagy harc, hogy ne tegyem, de így is...

Próbálom magam elfogadni; ahol emberileg lehet, változni, a "másságomat" nem hirdetni. Sokat haladtam is (kopp kopp kopp).

De még mindig elgondolkozom, hogy tenni kellene, mikor Facebook-on mások szélesen vigyorognak a társasági fényképeken, az én arcomon pedig maximum visszafogott - ha egyáltalán nem erőltetett - mosolyka.