Vajon érdemes még reménykedve felkelnem, hogy a világ megváltozott tegnap óta?

21 éves vagyok, fiú. Azért szögeztem már le az elején, ha valaki esetleg úgy érzi, hogy egy ilyen fiatal srácnak még nem lehetnek komoly gondjai, valamint csak magát sajnáltatja, az kérem ne olvassa tovább soraim. Több éve gondolkozom rajta, hogy eltávozom az élők sorából. Ez a döntésem bár azon alapul, hogy nagyon csúnya vagyok, nincs munkám sem célom, mint barátnőm és hely sem ahol otthon érezhetném magam.. Viszont ezek nem adtak valós okot arra, hogy feladjam az életem, mindig próbáltam kitartani amellett, hogy előbb utóbb jobbra fordul a dolog, de sajnos már ez az illúzió sem tartja bennem a lelket. És ha belegondolok abba, mi van ha ez sosem lesz jobb? Mi lenne ha én is csak beállnék a sorba, életem arról szólhatna, hogy valami munkát végzek amiből majd épp, hogy a hó végén kijövök és még a hasam sem lesz tele, és kedvesem sem lehet a külsőm miatt. Miközben a tudat, hogy nincs okom a boldogságra felemészt. Nem voltam sohasem egy rossz ember, mindenkiben a jót keresem, de viszont szüleimnek sem adtam még elég okot arra, hogy büszkén tekinthessenek rám. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy amire készülök egy gyáva tett, de szeretném minden felhasználható szervem beteg embereknek adni teljesen ingyen, olyanoknak akik szeretteik vannak, álmaik amik még beteljesítésre várnak, viszont anyagi keretük akadályozzák ebben őket. A tudat, hogy az én értelmetlen életemmel több embert menthetnék meg vigasztalhatna utolsó napjaimon. (Itt is megjegyezném, hogy nem hiszek sem mennyországban sem pokolban, igazából én semmiben sem hiszek, szóval ilyen célom sincs ezzel a dologgal). Attól a ponttól, hogy reggel kinyitom a szemem addig a pontig amíg hajnali órákban sikerül elaludnom csak azon merengek, hogy eddig miért még nem mertem megtenni.. Néha csak hosszasan a tükörben nézem magam, és azon gondolkozom, miért nem érthetem az életet? Borzalmasan félek a haláltól ezt nem tagadom, de az élettől mégjobban. Utolsó pár mondatomban szeretném még nektek elmondani, hogy bár rajtam már nem tudtok segíteni, kérlek figyeljetek a környezetekben a csendes visszahúzódó fiatalokban, higyjétek el több érzelem rejlik bennük és fájdalom mint sok felnőttben. Ne hagyjátok, hogy ők is ilyen mélyre jussanak mint én. Aki mégis elolvasta annak ellenére ezt az egészet majd mindezek után is úgy gondolja, hogy csak sajnáltatom magam, valamint életképtelen vagyok, nem hibáztatom írja tele véleményével a kommenteknek szánt helyet, mindenki maga dönti el, hogy mit tesz. Engem ne sajnáljon csak senki, én magam tehetek arról, hogy hagytam a depressziónak hogy felemésszen, nem kértem segítséget senkitől.