Mit tegyek ha nem találom a helyem (önmagam) ebben a világban, a gimiben, és otthon? Már nagyon régóta próbálkozom jól érezni magam a bőrömben, tudom vannak rossz napok, hullámvölgyek, de az egész életem mély pont. Nincs kivétel, mindennap ugyanaz.

Semmi önbizalmam, nem tudom, hogyan öltözzek, mi áll jól nekem, bár azt hiszem (laikusok mondták) nem vagyok rossz alapanyag. Immár 3 éve fogyókúrázom, megteszek mindent a külső és belső értékek gyarapításáért. Azt gondolom nem vagyok rossz ember. Adakozom, dolgozom, és segítek itthon a szüleimnek. Nem járok bulizni (ami valahol bánt is) mert még semmit nem tapasztaltam az életből. Volt egy kapcsolatom természetesen azt sem sikerült kiheverni bő 1 év távlatából. (a kapcs.1,5 évig tartott) Nem jutok el arra a pontra, hogy olyan kapcsolatokat alakítsak ki, amelyekben biztonságban érzem magam, vagy legalább azt, hogy elfogadnak. Egyke vagyok, nincs testvérem. Anyukám és apukám egy vállalkozást üzemeltet aminek több hátránya van mint haszna. Alig találkozom velük. Hétvégén is dolgoznak. Hétfőn vannak itthon, és mikor hazajövök a suliból, akkor is csak azt halgatom milyen nehéz becsületesen vállalkozást csinálni, pláne h apámnak már a saját bérét nehéz kitermelni, stb stb. Amim van azt magamnak veszem, járok edzeni (a fizetésemből veszem a bérléetet), ha ruha kell azt is magamnak kell megoldanom. Ez már így megy évek óta. (szóval nem vagyok elkényeztetve) A legnagyobb problémám, hogy félek bemenni a gimibe, egyedül érzem magam, éjszaka ezen kattogok, mindig ezzel telik mindennap, hiszen már megpróbáltam minden felé nyitni, de sosem lett 1 barátnőm sem. Próbáltam vallást, sportot, meditációt, jártam pszichológushoz, stb. Semmi nem segített. Úgy érzem a felezővonalon haladok az életben. Sehova nem tartozva! Mindenki elzárkózik tőlem, kifogásokat keres, hogy miért nem ér rám. Megemélíteném h az osztályom utál, pedig én alázatosan állok hozzájuk, mindig megteszek mindent értük, de a hátam mögött kinevetnek, összefirkálják a ruhámat, minden privát eseményből (buli stb) kihagynak. Olyan szinten önbizalom hiányos vagyok, hogy rámtör a remegés ha ki kell állni felelni. Egyedül itthon merek beszélni, mikor este anyával váltunk egy két szót. Csak a sport van nekem meg a diéta+tanulás. Annak ellenére h 3 éve követek egy életmódot, csak cikiznek, hogy meg sem látszik. Semmi sikerélményem nincs. Hiányzik a volt barátom is, akit elmart tőlem, egy kéjkisasszony, aki semmivel nem több nálam-ez szó szerint így van-. Ráadásul Ő is osztálytárs, tehát mindennap végignézem ahogy nyalják egymást a folyosón. Úgy érzem nem érek semmit. Belefáradtam h mindenkihez én közeledek, és csak kihasználnak, utána pedig eldobnak. A szüleim akiket nagyon szeretek, és mindent megteszek értük, többet várnak el tőlem mint egy apácától. Tisztelem Őket, de nagyon kevés dolog van amit megengednek. A gimibe félek bemenni, de iskolaváltásról hallani sem akarnak, mert akkor kidobnak itthonról, és anya kérte h költözzek el, ha ennyire tzudom nekem mi a jó. Annyira szeretnék kiszakadni ebből a világból, ahol az Iphone, a ruhák, és a test határoz meg. NEM vagyok hülye tini, aki az öngyilkosságon gondolkozik, vagy tömik a zsebét pénzzel, nem vagyok amolyan "jó sorában sajnálja magát" lány. Csak fáj, hogy kívülről szemlélem ezt az élet nevű dimenziót, hogy mások örömét látva belül sírok, hogy nem tudok segíteni anyáékon, és nem akarom, hogy a halál egyszer elvegye tőlem őket, mert még olyan keveset voltunk együtt. Szeretnék szeretni, és valakinek adni azt a sok jót ami bennem van, TÉNYLEG. Szeretném ha valaki nem érdekből szólna hozzám, és nem előítéletekkel lenne tele velem szemben ahogy az osztálytársaim. Még van 2 évem a gimiben, de úgy érzem, inkább átugranám ezt.17 L