Utálom magamat, akaratlanul is hazudok, mit tegyek?

Általános iskolás koromban otthon és az iskolában is sok inzultus ért, nagyon lecsökkent az önbizalmam, elkezdtem nem szeretni az embereket, nem bízni bennük. Egyébként egész életemben titkokkal nőttem fel. Megtanultam titkolózni, hazudni, a színjátszás, tettetés a véremmé vált. Egyre kevésbé mutattam ki az érzelmeimet, ahogy nőttem. Nemrég voltam pszichiáternél, de nem volt jó tapasztalat. Viszont a folyamatos őszintétlenségem azt hiszem, eléggé felőrölt, és most már a valódi érzelmeimet sem tudom kimutatni.

Jól tanulok, de pillanatnyilag semmi nem érdekel. Depresszióban szenvedek. Azt hiszem, ennek az állapotnak az oka a bezárkózottság, és a sok kudarcélmény, ami ért. A dologban az az érdekes, hogy aki ismer, az azt gondolja, hogy egy felszínes, érzéketlen vagyok, aki képtelen az emberekkel szót érteni és bunkó. A valóság pedig az, hogy mikor társaságban vagyok, olyan, mintha kívülről látnám magam, és folyamatosan úgy érzem, mintha más beszélne helyettem. Mintha a beidegződések mozgatnák a számat és a gesztusaimat, mondanának különféle jópofa dolgokat, röhögnének, miközben tudom, hogy másnak sértő, amin nevetek, játszanák el tökéletesen a flegma p*csát, de eközben tudom, hogy ez nem én vagyok. És hazudok. rengeteget, de szinte észre sem veszem, és hihetetlenül apró ügyek miatt is, már kimondom a hazugságot, mielőtt észrevenném, mit tettem. A valódi énem ugyanis az, aki pszichológushoz kellene, hogy járjon, aki egész nap elvan magában, és nem hisz magában, aki depressziós lett, aki teljesen bizonytalan magában, akinek minden kis szurkálódás nagyon fáj, aki ezeken utólag (és közben is) egy csomót agyal, elemezget, és aki ilyen kérdést ír ki a gyakorikérdések.hu-ra. Ez nem az az "énem", aki a társaságban létezik; vele ez nem lenne összeegyeztethető, ő ezt kiválóan le tudná tagadni, és úgy be tudná bizonyítani, hogy neki nincsenek ilyen mély érzései és gondolatai, hogy senkiben szemernyi kétség sem lenne. Túlságosan be tudom csapni az embereket és magamat is. Ha nem tudnám, hogy nem vagyok az, azt írnám, hogy tudathasadásos vagyok.

Ez a két énem van, de tudom, hogy valójában ez egy én, mert valahol az a másik is én vagyok. Valahol olyan is akarok lenni. Tudjátok, úgy érzem, hogy valamikor már letértem egy pályáról, és azóta mintha átaludtam volna az éveket. Kalandokat akarok megélni, spontán, nyílt akarok lenni, flörtölni szeretnék srácokkal, a figyelem középpontjában szeretnék lenni és szenvedélyesen akarok élni. Úgy érzem, ez mind bennem van, de nem jön elő soha. Helyette egy nyugodt, unalmas alak vagyok, aki folyton rágódik, és senkit nem érdekel. Gyűlölöm ezt az alakot. Nem ezt ígértem magamnak. Nem ilyen akarok lenni. Azt akarom, hogy mások tudják, hogy milyen mély érzésű vagyok és érdekesnek tartsanak. És szeressenek. Tudom, hogy alapigazság, hogy amíg magamat nem szeretem, addig mások se fognak, de én ezt a beteg embert, aki vagyok, nem tudom szeretni. Szégyellem magamat, egy röhej, ahogy eddig éltem, semmilyen vágyamat nem váltottam valóra, mindig felnőttekhez menekültem... ez gáz.

A hazugságaim miatt (is) belekerültem egy örvénybe, és ez felemészt, de pszichológushoz nem fogok menni, mert egyrészt oda a büszkeségem, másrészt a pszichiiáterrel nem volt túl jó tapasztalatom. Mit tegyek?

Köszönöm a válaszokat.

15/L