Hogyan nyíljak meg egy olyan ember előtt, aki mindig visszahúzódónak, önbizalomhiányosnak ismert?

Köszönöm a válaszokat! Ez az önszuggesztió, amit a kedves első említett, tulajdonképpen az agykontroll technika alapja, nem?

A családról nagy vonalakban annyit, hogy apám és anyám tűz és víz, apám az elnyomó, anyám és én pedig az elnyomott szerepét játszuk. Apámmal utoljára talán 6-7 éves koromban volt viszonylag jó kapcsolatom. Amikor elkezdtem kamaszodni, minden megváltozott. Talán régen is megvoltak ugyanazon hibái, amelyeket most vélek felfedezni benne, csak én nem voltam még olyan szinten, hogy lássam őt teljes egészében. Agresszív, igazságtalan ember, aki csak akkor tart szerethetőnek, ha bizonyítok, ha teljes mértékig megfelelek az elvárásainak. Ha kudarcot vallok, akkor rögtön egy haszontalan, semmirekellő kis korccsá válok a szemében, és mindent megtesz azért, hogy véleményét a tudomásomra hozza. Ennek ellenére furcsamód látszólag nem alakult ki bennem megfeleléskényszer. Illetve borzasztóan frusztrál, ha tudom, hogy nem lehetek elég jó, de általában úgy közelítem meg a témát, hogy bármit teszek, úgysem felelhetek meg eléggé, és ez egyfajta passzivitást alakított ki bennem.Hogy mégis minek gürcöljek, ha saját magamat nem tartom semmire, mások elvárásait meg úgysem elégíthetem ki? Szóval hiányzik belőlem a motiváció, az önelfogadás, és ez a rejtett megfeleléskényszer nálam kevert étkezési zavarban nyilvánul meg, már jó ideje. Úgy érzem, hogy bármilyen teljes lenne az életem, akkor sem tudnám magam elfogadni, és akkor is erre a rohadt vékonyságra vágynék, de hogy miért, azt nem tudom.A hozott negatív tényezőket tényleg el kéne engedni, de mi maradna akkor belőlem?Mert sokszor úgy érzem, hogy nincs is önálló személyiségem, minden , ami vagyok, külső hatásokból épült fel, pedig tudom, hogy valójában nem így van, de mégis..Nehéz így élni nagyon.Am. 19/L