Lassan elmarom a barátomat magam mellől a folyamatos szeretetéhségemmel?

Úgy nőttem fel, hogy otthon nem mutatták ki a szüleim a szeretetüket felém (14 éves koromban el is váltak). EZ nekem soha nem is hiányzott, introvertált egyke voltam a magam kis lelkivilágában.

Húszévesen lett először barátom, előtte randim sem volt, érzelmileg viszonylag későn értem.

Most a második barátommal vagyok együtt, lassan két éve.

A gond az, hogy mióta megéreztem általa, milyen szeretve lenni, egyre jobban vágyom rá és azzal, hogy erőszakosan ki akarom vívni a figyelmét és a szeretetét, lassan elmarom magam mellől és rengeteget vitatkozunk emiatt.

Tegnap már azt mondta, szeretne engem szeretni, de így lassan már nem tud.

Ez nekem nagyon fáj, boldogtalan vagyok és egyedül érzem magamat, nem tudom, hogy fog ez a kapcsolat folyatódni. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni, de folyton hiányzik, hogy figyeljen rám, hogy kedves dolgokat mondjon.

Nem tudom, mit tegyek. Édesanyámmal élek, tőle nem igazán kapok szeretetet, folyamatosan mindenért cseszeget, neki sosem vagyok elég jó. Vannak barátaim, de ők más egyetemre járnak, ritkán tudunk találkozni, az egyetemen pedig valahogy nagyon kilógónak érzem magam a többiek közül, nem megy igazán a barátkozás.

Jártam önbizalomprobléma miatt pszichológushoz, ő nagyon sokat segített ebben, de hiába tudom már jobban értékelni magamat, nagyon nagy a szeretethiányom és arra az igényem, hogy a párom odafigyeljen rám.

Félek, hogy véglegesen tönkreteszem ezzel a kapcsolatunkat, mit tegyek?