Elegem van, mit tehetnék?

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek".

Akárhogy számolok utána, nem tudok elköltözni itthonról, a nagynéném pedig teljesen tönkretesz. Bár nem csak engem, hanem az egész családot, pöffeszkedik felette a nagy mártíromságával. Mert hogy ő csípőficamos, és nehezen jár. és ezért őt mindenkinek szolgálnia kell. Kiskoromban belém nevelte a rettegést, ugyanúgy mint apámba, anyámat pedig a halálba kergette. Szó szerint, sunyi, alattomos módon. Először nyájas. Aztán meg mocsok módon hátba támad a legfájóbb ponton.

Legszívesebben megölném, de ez lenne a legnagyobb bosszúja, hiszen örök életemre rajtam maradna a bélyeg. "87 és már nem húzza soká"-reménykedik apám is, de szerintem simán túlél minket... Elvitetni nem tudjuk, mert habár önellátásra képtelen, beszámíthatónak beszámítható, csak kegyetlenül rosszindulatú, így nem vállalhatunk fölötte gyámságot. Azt meg semmi pénzért nem adná, hogy basáskodhasson fölöttünk.

Régebben többször jártam pszichológusnál, pszichiáternél, de mivel az állami ellátás is "ingyenes", nem engedhetem meg magamnak. És egyébként is, a fő üzenetük ugyanaz, amit magamtól is tudok: költözzek el.

Oké, de hogy? (főleg, hogy a félrerakott pénzemet is nekik adom)

...

Úgyhogy maradtak csak a gyógyszerek, de amikor rendesen felk.r az öreglány, az is kevés. Mint pl. most.

Körülbelül egy év, mire megkapom a diplomát, és sikerül elhelyezkednem egy olyan helyen, ahonnan már a lakbért is tudnám fizetni, és nem halnék mellette éhen...mit csináljak én addig?

Legyek minél kevesebbet itthon...majd valahogy megoldom.

Köszönöm, hogy kiírhattam, legalább kiadtam magamból...