Sosem volt igazi barátnőm. Mit tehetnék?

23 éves lány vagyok, de nekem ez valahogy sosem ment. Kisebb koromban sem kedveltek a lányok, mert nagyobb darab voltam még kisiskolás koromban, meg a szüleim úgy neveltek, hogy ne legyek kényes és ez valahogy a többi lányt mindig taszította. Nem voltak babáim, csak plüssök meg kocsik, később pedig a "bogaras csajok" közé tartoztam, akik csigákat szedtek meg tücsköt piszkáltak ki maguknak, hogy utána egy befőttes üvegben ciripeljen az ágyuk mellett. Nem szerettem a "pipiskedést", sokáig nem érdekelt, hogy mennyire leszek koszos, mennyire nem vagyok nőies, mennyire nem tudok vigyázni a ruhámra, olyan kis trampli kislány voltam, pedig anyukám nagyon igyekezett csinosan tartani. De valahogy más lelkületű voltam.

Később, mikor már igyekeztem nőiesen kinézni, ez a probléma megszűnt és nem csak srácok vettek körül, de még mindig ők voltak a többség. Velük lehetett gusztustalan videókat és poénokat megengedni, nemhogy elviselték, rákontráztak, lehetett keményebben szivatni egymást, szabadabban beszélni, izgalmasabb dolgokról, mint mások magánéletén csámcsogni és flancolni, ahogy a tinilányok tették... Ebben az időben gyakran ribiztek a hátam mögött, mert valahogy mindig én voltam a fiúk középpontjában. Nem szerettem, nem akartam én senkinek bántani, nem kelletésből csináltam, csak úgy történt. Aztán bekerültem az egyetemre, ahol bezárkóztam. Az évfolyam 80%-a lány volt. Próbáltam ismerkedni, de valahogy sosem illettem a képbe. Mindig úgy éreztem, vissza kell magam fognom mindenben, kínosnak éreztem a beszélgetéseket, volt olyan is, hogy az évfolyamcsoportban szóltak le azért, amit én lazának és poénnak gondoltam. Nem vagyok az a tapló fajta, valami eredménnyel kapcsolatban vártunk, én pedig poénnal próbáltam tompítani a feszültséget, de csak ment az önérzeteskedés meg a nagy "felnőttek vagyunk, ez nem vicc" duma. Aztán jóban lettem két lánnyal, de sosem tudtam megnyílni nekik. Nem voltak a lelkitársaim, elvoltunk, velük jobban lehetett poénkodni, végül ment a sértődés meg a kibeszélés és ez nekem nem fekszik. Aztán ott is egy fiús körben kötöttem ki a végén, onnantól lettek szépek a napjaim: kocsmatúrák, két sör között totál fölösleges, de érdekes feltevéseken filózás, hülye spekulációk a szakmával kapcsolatban, péniszviccek, csipkelődés, spontaneitás. Ott megint önmagam lehettem. Aztán próba-szerencse alapon kikötöttem egy másik szakon még mesterszak előtt, ahol pont fordítva voltam az arányok. Szintén nagyon jól éreztem magam és itt a lányok is másak voltak. Mondhatni, innen van az egyik olyab barátnőm, akivel vannak igazi beteg, idióta élményeim és aki rájátszott a hülyeségeimre. Sajnos ő sem lelkitárs, mert hozzám képest fiatal és a gondolkodását is néha annak érzem. De elborult, a jó értelemben és nincs mellette szégyenérzetem. Ő is ez a laza csaj, aki beleugrik egy-egy ötletbe és csinálja, akinek nem számít, hogy hogy néz épp ki és mennyire nőies, ha jól érzi magát épp. Imádom, nagyon sokat szórakoztunk együtt még az elején. Most csak azért nem, mert már másik szakra járok a munka miatt.

Aztán van még egy barátnőm, vele is mennek ezek a dolgok, de ő azért kényesebb. Hisztizik, hogy ne emeljék fel, ne nyúljanak a hajához, illetve sajnos kicsit butácska és ribis is. Olyan a viselkedése, mintha minden pasira rámászna, én meg nagyon nem vagyok ez a típus. A baráti körünk tagja ő is és a másik lány is, illetve rajtuk kívül 5 srác, akik közül egy a gyermekkori jó barátom és egy másik a párom. Együtt nagyon beteg és nagyon jó csapat vagyunk, de ezzel a lánnyal négyszemközt nem nagyon szoktam beszélni (annak ellenére, hogy én rángattam be ide). A párom meg egy másik srác kivételével mindenkivel smárolt a csapatban, volt, akinek többet is engedett az egyik házibulin. Nekem ez kicsit sok, de nem is ez feszélyez vele kapcsolatban. Egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy szívesen beülnék vele kettesben is egy sörre. Kicsit mintha azt érezném rajta, hogy ő sem tud engem hova tenni...

És most itt vagyok. Mesteren is megismertem 4 lányt, akikkel néha beülünk valahova, de az egész felületes poénkodás. Ami tény, hogy sokkal jobb ahhoz képest, mint mikor kezdtem az egyetemet, mert egyre inkább megtalálom azokat, akiknek hasonlóan nagy a szájuk, de közülük sem beszélgettem négyszemközt senkivel. Nem is lelkiztünk, nem is tudunk egymás mélyebb dolgairól. Mindenkinek megvan a maga élete, a maga legjobb barátnőjével és baráti körével, mi pedig csak úgy az ad hoc csütörtöki órák utáni bagázzsá fejlődtünk ki egy csoportos feladat után. Az alapszakon megismert lány barátommal is csak próbáltunk, de pont amiatt, hogy éreztem rajta a gyerekes gondolkodást, nem igazán tudtam megnyílni. A ribis lány meg nem az a karakter, aki tud segíteni, sokkal inkább őt kell felkarolnunk, mert a családja miatt eléggé szétesett.

Pont a minap beszélgettünk a párommal, hogy milyen jó lenne nekem egy igazi lány barát akivel nem csak a hülyeség stimmel, hanem más is, hogy tudunk mély dolgokról beszélni és lelkizni egy kicsit meg ötletelni hülyeségeken és kevésbé hülyeségeken, kis lánybarátos szösszenetekkel (ruhanézegetés, amit amúgy sosem csináltam) fűszerezve. Egy olyan igazi barátnő, aki nem csak a baráti köröm része és nem mindenkinek a haverja meg a ribije meg akármije ugyanott, hanem akivel kicsit egymás nyakán lógunk és akiben kicsit magamra ismerek. A párommal ez nyilván működik, illetve még rajta kívül 2 sráccal, akik közül az egyik ugye a közös baráti körnek a tagja is. De velük ez nem olyan, én nem akarok velük olyan szituációt teremteni emiatt, ami fordítva nekem is betenné a kaput egy kapcsolatban. És egyébként is szeretnék azonos nemű közeli barátot magam mellé, de ez sosem ment... Tudom hogy ez nem muszáj és nem baj, ha így van, de mostanában gyakran eszembe jut, hogy milyen jó lenne ha lenne egy barátnőm, akivel ugyanolyan felszabadultan tudunk beszélni és szórakozni, mint a srácokkal.

Nem tudom, hogy mit cseszek el vagy hol a hiba. És bocsi, ha sztereotipizálásnak hat az egész... De hiába akartam mást, ezt tapasztaltam és nem tudom, hogy találjak olyan embereket, akik erre rácáfolnak.