Miért “unom” meg az embereket?

Pacsi, én is ilyen vagyok, de nálam még ennél is hamarabb jön össze a dolog. Azért van ez, mert idővel rájön az ember, hogy lényegében mindenki ugyanolyan: mindenki xarik, pisil, eszik, iszik, valamit dolgozik/tanul, tud valamit az életből, vagy egyedül-, vagy családdal él, van/nincs pulyája, de ugyanúgy tesz-vesz szinte mindenki mindent, és ez lényegében unalmas. Jó, pl.: nem úgy készítem el a mondjuk a rakott krumplit, mint te, de attól még finom, megesszük, kit*uk a végén, és ennyi...

Nincs full eltérés az emberekben, az életekben.

A szépség tud egy kicsit dobni a dolgon, de az, hogy mi a szép, az relatív, valamint sokszor tapasztalja az ember a csalódást: valaki szép kívülről, de belülről...? Rohad.

Szerintem ez elég gyakori. Ha könnyen barátkozol, és alapvetően kedvelnek az emberek, akkor nem is tulajdonítasz ezeknek az ismeretségeknek akkora jelentőséget, mert tudod, hogy úgyis mindig lesz következő.

Remélhetőleg valamikor - talán most, talán pár év múlva, amikor már kicsit idősebb és érettebb, leszel - találni fogsz olyat, akivel megvan a közös rezgés, és arra már nem fogsz ráunni.

És jóval idősebb vagyok nálad, és nő, de két vagy három szoros barátnőmet leszámítva velem is ez van. Megismerkedek valakivel (nőkről beszélek, van férjem), egy ideig érdekes, aztán amikor kicsit jobban megismertük egymást, már nem annyira. De ez kölcsönös, ők sem tepernek utánam. Nem is baj, nem kell, hogy minden random ismeretségből életre szóló barátság legyen.

Még nem találkoztál megfelelő emberrel.

Én is így voltam vele, mindig elkoptak a barátságaim, aztán összefújt a szél 4 olyan emberrel, akiket egymástól függetlenül ismertem meg, de olyan érdekesek a gondolataik, olyan jó velük beszélgetni, hogy nem tudok rájuk unni. Velük is mindig történik valami új, fejlődnak, tapasztalnak, ezt megosztják velem, éjszakákat tudunk átbeszélni, és ha mondjuk két hónapig nem tudunk találkozni (telefon, meg messenger nem játszik, ott csak hülyéskedünk, meg mémeket küldözgetünk), akkor ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

Párkapcsolati téren nem tudok mit mondani, éltem együtt egy emberrel két évig, de az idegeimre ment, pedig ő is érdekes volt, és szerettem. Sajnálom, hogy összejöttem vele, sajnálom, hogy így alakult, hogy összeköltöztünk, mert ha barátok maradtunk volna, akkor még mindig a barátom lenne, így viszont hallani se akarunk egymásról, nem szépen váltunk el.

Annyira sokáig éltem együtt másokkal, hogy felnőttként ezt nagyon kerültem (nyolc év kollégium után már ragaszkodtam ahhoz, hogy minimum egy külön bejáratú szoba, de inkább egy saját garzon), és nagyon élveztem/élvezem, hogy egyedül élek, és nem szól hozzám senki, azt csinálok, amit akarok, jelenleg nem tudom elképzelni, hogy van olyan ember, akit beengednék a nyugodt, meghitt otthonomba, hogy még ott se lehessen békém. Ennyire még a szex se fontos.