Voltatok már ilyen helyzetben? Ha igen, akkor mit csináltatok?

Nem lehet, hogy depressziós?

Életem egy sötét korszakában pont így viselkedtem, még azokkal is, akiket egyébként szerettem.

Őszintén szólva... mindkét oldalon voltam már. Amikor hasonlóan viselkedtem, elég mélyen voltam; komoly depresszió, *olyan* gondolatokkal, erős szorongással. Nem volt erőm magamra sem, nemhogy a szeretteimre, így elhanyagoltam a másokkal lévő kapcsolataim. Hatalmas szerencsém volt, hogy olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik még így sem hagytak magamra.

Fordított esetben pedig legjobb barátnőm csinálta ezeket, akit 10+ éve ismerek, amikor a legrosszabb időszakát élte. Ő amúgy is zárkózottabb, viszont a sok rossz hatására, még inkább befordult.

Mindkettő amúgy az utóbbi 1 évben történt, és szerencsére meg tudtuk beszélni az egészet.

Szóval, elsősorban erről nekem is a depresszió jutott eszembe. Viszont az is lehet, hogy ezt a barátságot ő inkább jegelni szeretné. Mindenesetre jobb lenne ezt személyesen megbeszélni, mert írásban nehéz átadni, illetve élőben jobban látod a reakcióit.

Alapvetően azt gondolom, hogy egy barátság akkor működik, amikor mindkét fél tesz bele energiát és időt.

De van abban valami amit az előttem lévők írnak. Én is voltam mindkét oldalon. Egy barátom ilyen volt velem egy időben, majd nagyon közeli barátok lettünk és igen, kiderült, hogy akkor korábban depressziós volt és azért viselkedett így.

Én ugyan nem vagyok depressziós, de pont egy olyan korszakomat élem, ahol egyrészt nagyon boldog vagyok, másrészt vannak olyan lelki nehézségek is, ami miatt egyszerűen a legközelebbi barátaimhoz nincs kedvem/türelmem. Nem tudom az okát pontosan, csak nehéz néha.

Szóval soha nem lehet tudni, hogy egy másik ember életében éppen mik játszódnak le. Ha elmondod neki, hogy igen, látod, hogy valami más és biztosítod arról, hogy ott vagy ha kell, mellette állsz ha kell segítség valamiben, biztosítod arról, hogy jelen vagy, az szerintem sokat tud segíteni.