Sok barát, haver, jó ember vesz körül, akik törődnek velem - én viszont ezt a legtöbbször teherként élem meg. Mi a baj velem?

Ábrázolom: naponta többször is felvillan a messenger/whatsapp/viberem, és érdeklődnek felőlem, nagy vonalakban elmondják, mi van velük - elhívnak meginni valamit, stb.

Első felocsúdásomban általában nekiállok forgatni a szemeimet, elmotyogok magamban egy "hát ez már megint mi a f-t akar"-t, és valóban, ingerült leszek. Pár percre rá megnyugszom persze, válaszolok, elbeszélgetünk, érdeklődöm én is, de a legtöbb esetben már csikorgatom a fogaimat, hogy mikor hagy már békén az illető. Az invitációkat legtöbbször valami hülye, kitalált indokkal napolom, hetelem, mert - rendben, jól esik, havonta 1-2 alkalommal egy jó beszélgetés - de ha mindenkinek igent mondanék mindig, kb. másból sem állna egy hónapom, aztán kezdhetném elölről az egészet.

Az eszemmel tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hálásnak kéne lennem a sorsnak (és mindenkinek egyenként), hogy ennyi jó ember vesz körül, ennyien szeretnek, és félek is attól, hogy elvesznek körülöttem ezek a pajtások, emberek - de legtöbbször mégis nagyon terhes dolog számomra a kapcsolattartás. Egyszerűen sok.

Tehát, szerintetek mi a baj velem? Mennyire tekinthető normálisnak ez az érzés bennem?

Nemrég léptem át a 30 éves kort, és minél jobban öregszem, annál rosszabb. Ritka ocsmány, kétszínű képmutatónak érzem magam.