Mással is volt már így? Ilyenkor mit csináljak?

Szóval az van, hogy a barátaim (vagy nem is tudom minek nevezzem őket) amikor kellek nekik, hogy elmondják, hogy jajj milyen sz@r az életük akkor jó vagyok, mindig meghallgatom őket, nem ítelkezek meg semmi stb és próbálok segíteni. Fél éve szültem a kisfiamat és bár mindennép jobban szeretem őt és tiszta szívemből hálás vagyok, hogy egészséges stb de néha nehéz. Nem mindig könnyű (nincsen nagyszülői segítség) és úgy voltam vele, hogy én is kiöntöm már a szívem, mert én is akartam “panaszkodni”, én is akartam magamról beszélni, milyen érzések vannak bennem. Ki is öntöttem a szívem és hát azóta alig beszélünk. Nem viccelek, tényleg alig beszélek velük. És nem tudom miért. Úgy érzem, hogy csak addig voltam jó nekik, amíg “tökéletes” voltam de így hogy én is elmertem mondani miket érzek, milyen a szülés utáni élet így már annyira nem is vagyok jó, ha nekem is vannak érzéseim (eddig is voltak nyilván, csak nem mondtam nekik, mindig csak én hallgattam őket inkább). Úgy érzem, hogy én nem lehetek önmagam, mert akkor nem kellek az embereknek. Mindig tökéletesnek kell lennem és mindent lenyelni mert ha nem így teszek, akkor nem kell senkinek se a társaságom.