Miért nem szeretnek legtöbben szeretethiányos, önbizalomhiányos emberekkel barátkozni vagy legalább haverkodni?

Azért, mert eléggé megterhelő egy lelkileg erős és stabil embernek a velük váló barátkozás, társalgás. Meg aztán az is lehetséges, hogy régebben ők is önbizalomhiányosak és visszahúzódók voltak és nem szeretnének többé semmilyen formában a részesei lenni.

Valahogy nagyon negatív hatása van, ha például nekem siránkozik valaki, hogy így sz.r az élete, meg úgy rossz a kedve mindig. Ember, mindenkinek vannak probléma, amikkel szembe kell nézni, nekem sem könnyebb, ahogy a szomszédnak sem és másnak sem. Mégsem írom ki Facebookra vagy szajkózom állandóan, hogy milyen rossz nekem, hanem csendben megpróbálom megoldani a dolgaimat.

Azért, mert mindig az lett a vége, hogy a másik ameddig rosszul volt lelkileg, minden időmet fel akarta élni, amint rendeződött az élete, kiszúrta a szemem annyival, hogy sajnálja, ez nem mehet tovább, majd lelépett. De volt, akiről utólag tudtam meg mástól, hogy jó világa lett, olyan hirtelen váltással hagyott ott, szó nélkül.

Szeretem feldobni az embereket, de így a sokadik ilyen után, hogy végül mindig én kerültem padlóra, úgy érzem, nem éri meg, mert csak az időm és energiám pazarlása.

Engem felőrölt. Próbáltam segíteni, de nem ment. Vagy nem lehetett. Talán neki ilyen volt a személyisége, és nem tudott gyökeresen kifordulni ebből. Pszichológushoz nem akart menni, gyógyszerszedését megtagadta.

Nem bírtam már, mert én is tönkrementem ebbe. Sikerült elérnie hogy megutáljam. És közben én magam is sokat változtam. Az egy mélypontom volt, de örökre megszabadultam a terhétől. Nem megyek többet ilyen emberek közelébe. Vagy pedig máshogy állok a viselkedéséhez, nem hagyom magam érintettnek lenni.

Nem sül ki belőle semmi jó.

Te egy ilyen ember vagy aki a kérdésben szerepel?

Azért, mert ők legtöbbször észre sem veszik hogy mi van. A környezetük viszont igen. Nincs ezen semmi, csak el kéne fogadni hogy egy ember miatt nem fog mindenki más megváltozni.

Ennek is vannak ám szintjei. Nem minden önbizalomhiányos lesz idegesítő.

Akkor kerüljük az ilyen embereket, ha folyton nemet mondanak. A beszélgetésre, egy kávéra, bulizásra, egy utazásra.

Nyűglődnek, nyafognak. Teljesen random egy beszélgetés közepébe bevágják hogy milyen rossz is az ő életük a miénkhez képest. Hozzáteszik, hogy ja de ez nem is érdekes. Mindegy haver, a hangulatot már megölted.

Érdekkapcsolatokat tart, utálja a pasiját/csaját, de legalább van valaki vele a magányában, és ezért elviseli. Kik szívják meg? Persze hogy a barátok akik mindezt csak nézik, és hallgatják. Nyifi és nyafi. De nem lépnek sohasem egyről a kettőre.

Néha önteltséggel leplezik a problémájukat. Érthető szerintem hogy senki nem szereti az önző, bunkó embereket. Akik más szemében látják a szálkát, de sajátjukéban nem a gerendát.

Társaságról társaságra csapódnak, keresik a helyüket, eközben pedig kétszínűvé válhatnak. Hátha szeretik őt valahol, ha pedig megunják tovább áll.

Szóval, nem minden önbizalom és szeretet hiányos ember rossz, ezt elmondanám.

De nagyon sokakra jellemző amit leírtam, még ha ők maguk nem is veszik észre. Hidd el, nagyon sokan tényleg nem.

Önbizalomhiány számomra a legkevesebb probléma, sok önbizalom hiányos emberrel barátkoztam akikkel nagyon jól elvoltam, de például a szeretethiányos emberekbe észrevettem a túlzott ragaszkodást és ők 99% ban egy lelki szemetesvödörnek tekintettek. Na most én meghallgatom minden ismerősöm problémáját, panaszát kínját, ezzel nincs baj, és ha tudok segítek is, de ezt egyrészt viszont várom hogy segítsen vagy meghallgasson, másrészt aki már nagyon túlzásba viszi a siránkozást folyton a negatív énjét veszi elő, sokszor nem is tudok neki egy percnyi jókedvet sem deríteni azokkal én sem szívesen barátkozok, már nem azért mert nem akarom tehernek, hanem egyszerűen ha folyton rosszkedvű akkor attól nekem is olyan kedvem lesz. Alapból én sem vagyok egy önbizalommal teli személy, és mindig jókedvű meg vidám, volt nekem is sokkal lejjebb amikor csak panaszkodtam és sírtam, de rájöttem mióta egyre több embert kezdtem megismerni hogy van ennél sokkal lejjebb is, és inkább becsüljem meg azt a kevés jót ami adva van, és bizonyos rossz dolgok ellen lehet is tenni csak nem szabad lustának lenni, hanem tenni kell!

Én sokat tettem saját magamnak és az önbizalmam is jobb lett, illetve ahogyan a kedvem is kezdett jobb lenni olyan szinten kezdtem magam jól érezni a bőrömben ami javított az önbizalmamon és szinte csak a jót vonzottam be magamnak.