Nektek melyik volt eddig életetek legrosszabb éve?

2018

Halál, gyász, otthon és munkahely elvesztése, kilenc év után szakítás, betegség, négy hónap kórház.

Borzasztóan örültem, mikor vége lett. Az idei sem könnyű, de a tavalyi vitte a prímet...

Hirtelen nem is tudom eldönteni.

Egyik exem mellett annyit szenvedtem (lelki zsarolo szeretetmegvonassal büntet masok elött megalàz lejàrat stb)hogy mondtam is neki egy karàcsonyra valo keszülödes közben (en karàcsonyi làzban voltam tele szeretettel miközben vasaroltunk es akkor is lehozott az èletemröl olyan szinten szemét utàlatos),de a nyaraink sem voltak szebbek, szoval mondtam is neki ha kislanykent en tudtam volna hogy ez vàr ràm felnöve egy férfi oldalàn(hogy akit szeretek agyonalàz utàl még a szeretet ünnepén is meg szakitassal zsarol stb)en szomoruan nöttem volna fel.

Hat persze hogy viccesen hangzik es csak röhögött. De en ugyéreztem ketté törik a szivem es meghalok.

A nyarunkat elkönyveltem èletem eddigi legrosszabb nyarànak amit kb nem is überellt azota sem felül semmi.

Nos EZ vetekszik azzal amikor teljesen egyedül segitseg nelkül a minuszbol kellett felèpitenem gyorsan megèlhetèst magamnak, mikor tinikènt kimentem külföldre. Volt hogy elutasitottak munka kapcsan es utcan koborolva kerestem màsikat. Es nagyon sokan (sracok)ki akartak hasznàlni mint valami àrvàt akivel barmit meg lehet tenni es kiröhögni. Szoval ebböl felàllni. Az sem volt semmi. Ugy éreztem a poklokat is megjàrtam, àtlagember nem birnà ki csak èn.

Komolyan gondolkodnom kell melyik volt a kegyetlenebb.

Amikor 13 éves voltam, 7. osztályban (2003).

Az iskolában nagyon nem találtam a helyem, nem tudtam barátkozni (azóta kiderült, hogy magasan funkcionáló Asperger-szindrómás vagyok, de jól tudtam kompenzálni, ezért gyerekként nem diagnosztizáltak, csak én voltam a "fura lány"... ).

Szociális szorongásom és megfelelési kényszerem volt, próbáltam beolvadni a többiek közé, de nagyon mások voltak, én meg sok kínos helyzetbe keveredtem. Ez egyébként kb. az iskolás éveim alatt végig így volt, de azért a 7. osztály volt a legrosszabb, mert akkor jött egy lány a sulinkba, aki kikezdett, többen mellé álltak, és aktívan szekáltak (addig csak nem nagyon voltak barátaim, de nem bántottak). Ebben az évben többször lógtam a suliból, pedig én voltam a példás magaviseletű, szelíd, szerény jó kislány... A lógások nem derültek ki, mert mindent megszerveztem, orvosi igazolások, a szüleimnek és a sulinak is kamuztam, anyukám nevében írtam alá az ellenőrzőmet, aztán hogy ez otthon ne derüljön ki, "elvesztettem" az ellenőrzőt és kaptam egy új üreset... Folyamatosan stresszben voltam, rettegtem, hogy hol bukok le, közben meg féltem az osztálytársaimtól is... De sikerült fenntartani a látszatot hogy én vagyok a jó tanuló jó kislány...

Középsuliban azért jobb volt a helyzet, én is jobban tudtam kompenzálni a szociális hiányosságaimat és az osztálytársaim is normálisabbak voltak. Egyetemen már barátaim is lettek, meg kiderült, miért voltam olyan szerencsétlen, furcsa egész addigi életemben (Asperger). Ekkor már tudatosabban láttam a hiányosságaimat, az önismeret sokat segített, magabiztos lettem, és nem folyton az okokat kerestem, hogy miért vagyok ilyen nyomorék.

Aztán szép lassan rendbe jött minden. :)

Voltak azóta is rossz évek, haláleset, betegség, egyebek miatt, de mégis 13 évesen volt a legrosszabb, amikor rettegésben éltem és minden nap gyomorgörccsel mentem iskolába.