Lányok pofoztatok már fel kisfiút?

Igen, megtettem, nem is egyszer.

Az öcséimet, aztán a saját fiamat.

Még tervben volt csak a gyerek, már akkor megbeszéltük a párommal, hogy soha nem fogjuk megütni.

Aztán jött a valóság. Még nem volt egy éves, amikor az ölemben ülve hátracsapta a fejét, hogy engem lefejeljen. Aztán hátranézett, látta, hogy vérzik a szám, erre direkt, megint hátravágta a fejét, hogy megint eltaláljon. Akkor megütöttem. Mert szándékosan csinálta, tudva, hogy nekem rossz és fáj - csak azt nem tudta, hogy nem szabad csinálnia. Nem értette meg amikor mondtam és nem akartam hogy újra megtegye. utólag megbántam persze, de akkor így sikerült.

A következő akkor volt mikor már 3 évesen a kismotorjával majd egy kilométeren száguldott előlem, én a babakocsival rohantam utána, folyamatosan kiabálva, hogy álljon meg, mert a lejtő végén útkereszteződés van. Amióta járni tudott azóta tanítottam és is meg a párom is, hogy hogyan kell közlekedni, mikor kell megállni, ha szólunk akkor meg kell várnia stb. Soha nem volt hozzám láncolva mert addig a percig szót is fogadott még ah tőlem messzebb is volt. De akkor egyenesen beszáguldott az autók elé, csak a sofőr reflexének köszönhető, hogy meg tudott állni. Amikor kivittem a kereszteződésből, megköszöntem az autósnak és kibőgtem az ijedtségemet - akkor elfenekeltem, nem is kicsit. Van tovább, mert az élet ilyen. Bármilyen fogadkozás meg elhatározás van előtte.

Akár testvér, akár gyerek, vannak olyan helyzetek, amikor abban a pillanatban ez látszik helyesnek - utólag persze tudja az ember hogy lehetett volna talán másképpen is.

Hogy fiatal lányként egy nem testvérnél, mondjuk szomszéd kisfiúnál - akár a sajátommal szemben is - mit tudnék megérteni? Ha megharapja és ijedtében megüti vagy ha veszélyt okoz és nem tudja a lány hogyan másképpen csinálhatná. Amikor nem a bántás a cél, hanem az önvédelem vagy egy ijedtség okozta reakció.