Milyen lelki/kapcsolati problémát látsz, ami rengeteg embert érint a környezetedben?

Nem tudnak következetesek lenni, nem tájékozódnak/terveznek eléggé. Túlbecsülik magukat az ilyen jellegű feladatokhoz, aztán befürödnek vele, de addigra már késő. A felkészületlen gyerekvállalás, az esztelen hitelfelvétel, az össze-vissza zabálás, piálás, megcsalás mind ide tartozik.

Illetve vannak emberek, akik konstans a szarban ülnek. Rengeteg az áldozattípus, aki bennragad a szar házasságában, a szar melójában, a szar életmódjában és ezekre gyárt magának kifogást. Mindenki csak tűr és tűr, senki sem mer az asztalra csapni, változtatni, a gyerekeibe is a mártírt neveli bele.

Megunjákba szexet egy es ugyanazzal az emberrel. Vagy kenyszeresen probálják színezni. Mondhatni befásulnak a monotonitástol.

Habár en még eddig soha nem tudtam eljutni mert hamarabb lett vége.

De a bnőimnek meg haverjaimnak nagyvonalakban mind ez a baja hogy izgalom kellene meg vonzalom. Mert ez tobb eves kapcsolatokban nincs max erőltetve.

Amit már mások is írtak előttem az a magány, a különböző mentális problémák (pl. depresszió) és a megfelelési kényszer.

Amit én ezeken kívül megemlítenék az az, hogy (és tulajdonképpen ez valahol a megfelelési kényszerhez is kapcsolódik) az emberek hazugságban élnek. Korábban is volt már rá példa, de most a vírusos időszak alatt még inkább kitűnt, hogy rengeteg embernek vannak ilyen-olyan problémái. Olyan embereknek, akik egyébként ezeket soha meg sem említik, akikről soha senki nem is gondolná és a környezetük emiatt abszolút észre sem veszi. Az utóbbi időben több ismerősömről (pl. családtag, ismerős vagy szaktárs) is kiderült, hogy pl. depressziós, szociális fóbiás, önértékelési problémája van, anyagi problémája van, családi gondjai vannak (pl. erőszak) és hasonlók. Egy ismerősöm öngyilkos is lett, látszólag a semmiből. Magamon is tapasztalom ezt, mert én sem merem megosztani másokkal a problémáimat vagy csak nagyon nehezen és félve, mert ez ma cikinek számít és az emberek nem is veszik komolyan. Valamiért az az általános vélemény, hogy nem szabad felvállalni a "gyengeségeinket", mert mindig határozottnak, bátornak, erősnek, ügyesnek, okosnak és tulajdonképpen tökéletesnek kell mutatnunk magunkat, akik mindig a helyzet magaslatán van és mindig tudja a következő lépést. Ebbe már nem fér bele az sem, ha valaki bizonytalan, ha valamiben rosszul teljesít, ha valamitől fél, ha valami bántja, ha valami konkrét gondja van stb., stb. Ezekről nem is lehet beszélni, mert nem érti meg senki és csak legyintenek rá az emberek, megpróbálják humorral elkergetni a kellemetlen beszédtémát vagy úgy csinálnak, mintha meg sem hallanák. Az egyetemen pl. az egyik tanárom azt mondta az egyik szaktársamnak (aki elég rossz passzban volt, sírt, betegek voltak a szülei, félt, nem ment a tárgy stb., már mindenféle baja volt), hogy "csak legyél boldog és kész". Szerintem ezek a "szuper pozitív" gondolatok is több kárt okoznak mint hasznot, az összes ilyen motiváló, lifestyle, önismeret stb. tanács valahol iszonyúan primitív és csak további frusztrációkat szülnek az emberekben. Nem tudod kivel megbeszélni, nem tudsz vagy nem mersz kitől segítséget kérni, nem mered felvállalni és még azt látod, hogy egyedül te tehetsz mindenről, mert csak rajtad, a jó időbeosztáson, a pozitív gondolkodáson, az énidőn, a korán kelésen, a jógán stb. múlik a boldogságod. Úgyhogy ez a fajta megfelelési kényszeres, kamu, pozitív féle hozzáállás és a valós problémák, amiket közben a szőnyeg alá söprünk.