Miért veszik olyan tragikusan, ha egy idős ember elhalálozik?

Én már néztem végig a családban egy idős rákos beteg lassú halálát. Vele nőttem fel, minden harmadnap találkoztunk, sokat nevettünk. Inkább barátnak mondanám, tehát nem csak a vér kötött össze. A vége felé egyre nehezebben viselte és sokat veszekedtünk, megváltozott, sokszor kívántam már a halálát. Aztán bekövetkezett. Most is hetente járok oda. Üres a fotel, a ház, nincs aki megnevettessen vagy éppen vigasztaljon. Hiába természetes. Te tudod, hogy úgy kell leélj még 60 évet, hogy nem lesz már veled és csak hiány marad utána. Egy idő után már nem fogsz minden nap sírni, esetleg néha egy szép emlék után, de azok is kifakulnak majd. Sosem fogom tudni elmagyarázni a gyermekeimnek, hogy a dédipapáitok remek emberek voltak, persze hibákkal. De mindenkinek van hibája. Ha valaki a mindennapjaid része, akkor nehéz egy nap alatt elvágni az egész kapcsolatot. Netán végignézni, ahogy egy temetésen mindenki búcsúzik tőle. Sokan nem is veszik észre, hogy az idős emberek mennyire szeretetéhesek és mennyi érdekes történetük van, amiket már sosem hallhatsz, mert csak ő tudta. Én kb 20 évesen jöttem rá a család fontosságára. A barátok szeretete nem mindig őszinte és sokszor megszakad. A szerelem is elmúlhat, de hiába nem tökéletes a család, akkor is összetartoznak.

#12 szerintem nem mentek el. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy velem vannak. Rengetegszer álmodom velük és szerintem így kommunikálnak tudat alatt. Nem akartak még elmenni, az biztos :) Lehet ezen vitatkozni, persze ki miben hisz. Én szeretnék abban hinni, hogy velünk maradnak. Legalábbis egy részük. Nekem így sikerült ezt feldolgoznom.

Az emlékük velünk marad életünk végéig az biztos, de ha nagyanyámról álmodom néha nem jelenti azt, hogy itt kísért az ágyam mellett mert nincs jobb dolga.