Van itt olyan ember aki ténylegesen úgy éli le a hétköznapjait, mintha minden egyes nap az utolsó lenne az életében?

Hát, nem egészen, de talán agyban igen.

Nagyon sokszor úgy fekszem le, hálát adok az életemért.

A családomért, az egészségért, a vagyonomért, a jó szerencsémért, meg a napomért.

Mindig "vigyázok" a számra, mit mondok a férjemnek, vagyis ezt úgy kell érteni, ha pl. kirak engem a munkahelyemnél, normálisak elköszönjek, még nézzek vissza 1x az ajtóból rá, mert soha de soha nem tudhatod, nem-e akkor láttad utoljára. Kicsit talán beteges, de tényleg nem tudhatod, és nekem ez fontos, ő a legfontosabb a világon.

Mi hálisten' megtehetjük, hogy évi több alkalommal menjünk külföldre nyaralni, idehaza is van nyaralónk, heti szinten többször együnk étteremben, és nem fásulok bele, mindig nagyon boldog vagyok, hogy jólétben, és szeretetben élünk. De az utca mentén vett lángosnak is ugyan úgy örülök, mint a mit tudom én milyne éttermi ételnek. Megélem amit abban a percben kapok az élettől.

Sosem vagyok idegbeteg, kapok agyf*szt, mert úgy vagyok vele, minek? Amit meg lehet oldnai, oldjuk meg, amit nem, azt engedjük el. Hülyékkel meg nem foglalkozom. Senki miatt nem rontom el a napom, a kedvem, mert az élet rövid.

Amit meg merek, megélek, nem vagyok túl bátor, tehát nem űzök extrém sportokat, de sokat szeretek-és szeretnék még látni a világból, és kipróbálni dolgokat, amik beleférnek a kis életembe.

Érdemben mindig kedves vagyok, mert ezt akarom hagyni az emberekben, hogy így emlékezzenek rám.

Szóval, ilyesmik, és igen, én ezekre minden nap tudatosan figyelek. Életem első 18 évében érdemben azon voltma, hogy rövdítsem meg az életem, mert nincs ennek értelme.

Aztán lett, és rájöttem, egy esélyem van, abból kihozom a legjobbat, utána ki tudja mi jön? A sötétség, a semmi, valami rosszabb?