Hogyan tovább ebben a helyzetben?

Nagyon fura történet következik.

Volt egy kolléganőm, aki hát finoman szólva eléggé meg tudta bántani az embert. Senki sem szerette a cégnél. Nagy volt az igazságérzete, könnyen felkapta a vizet. Össze tudott veszni az emberekkel. Velem úgy indult a munkatársi viszonyunk,hogy kedveltük egymást, nagyon jól elvoltunk, aztán egy jelentéktelen dolog miatt úgy megharagudott rám, hogy hónapokig nem is állt velem szóba. Utána ismét jóba lettünk. Majd újra jöttek a gondok. Akkor újra összevesztünk, de akkor már két ember volt csak, aki szóba állt vele. Majd annyi sem, és magára maradt, kirekesztett lett. Ezt nem kívántam neki. Fura mód mindig azt éreztem, hogy hiányzik, amikor nem találkoztunk. Valami húzott hozzá, és ő is mindig azon dolgozott, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz. Sosem próbálta ezt a többiekkel, csak velem. Akivel rosszba lettek, azt úgy is hagyta, nem próbálta javítani. Többen mondták akkoriban, hogy van köztünk kapcsolat. Valami összeköt minket. Én mindig meglepődve kérdeztem, hogy miből gondolják. De nem tudták megmondani, csak érezték és észrevették. Még olyan is észrevette, aki nem is volt kolléga. Belül sokszor éreztem, hogy megölném,de ez gyorsan el is múlt, ha jött a hétvége és nem találkoztunk. Így ment ez évekig, mígnem december végén elbocsátották, mert alá tett az egyik kollegina. Én ezt csak újév után tudtam meg, és akkora fájdalmat és szomorúságot éltem meg, amire előtte sosem gondoltam volna. Akkora űrt hagyott bennem maga után, amit senki és semmi nem tudott és nem is tud a mai napig betölteni. 7 hónapja nem múlik el úgy nap, hogy ne rá gondoljak. Sokszor mondom magamban, és félhalkan is, hogy kimondhatatlanul hiányzik. Minden rossz ellenére szeretem őt. És nagyon sajnálom, hogy elpocsékoltuk az időt a haragra. Az a legdurvább, hogy érzem ezt annak ellenére, hogy az utolsó 3 hónapban még egy köszönés erejéig sem kommunikáltunk egymással. Viszonyunkból fakadóan tehát így nincs is semmi kontakt és kommunikációs lehetőség köztünk. Annak viszont nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy sikerült új munkát találnia, és megbecsülik a munkáját. Ez volt a kívánságom. Azt kívántam magamban, hogy találja meg az életben azt, ami boldoggá teszi. Ne legyen többé szomorú, és becsüljék. Amikor meghallottam, hogy tulajdonképpen egy szerint alakult a sorsa, olyan boldogságot éreztem... Nagyon jó érzés volt.

A kérdésem az lenne, hogy mit kezdjek ezzel az érzéssel? Hogyan tegyem a helyére? Hogy csillapítsam, hogy ne fájjon? Sajnos kommunikációra aligha van esély. Bár szinte minden vágyam az maradt, hogy bárcsak része lehetne az életemnek...