Csak én gondolom így fiatalként?

Igen ez ilyen... a felismerés már egy jó dolog, hiszen innentől van igazán lehetőséged változtatni.

Keress addig, tevékenykedj addig, amíg nem találsz értelmet az életednek. Csak így megy...

A rossz hír az, hogy az életet alapvetően magad kell, hogy megtöltsd értelemmel.

Ha erre lusta vagy, akkor ugyan lehet e fölött nyavalyogni, csak értelmetlen.

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__emberi-tulajdonsagok..

Második válaszom. 20/F

Én depressziós vagyok.

Én is beleszülettem egy olyan szituációba, hogy nem tervezett gyerek voltam(amit mindennap a fejemhez vàg mai napig anyám), az apám már a születésem ELŐTT lelépett, de mikor megszülettem meg börtönben volt. Tehát be volt írva az anyakönyvi kivonatomba egy kitalált apuka, és csak egy évesen vett a nevére a vérszerinti apám, miután kijött a sittről. Micsoda jól kezdődő sztori, nem?

Aztán megint lelépett, hat éves koromig találkoztunk kb hatszor, de soha nem miattam jött. Mindig máshoz jött, én meg maximum útba estem, mert nem volt hol aludnia, és nálunk szállt meg. Pénzt soha egy fillért sem adott sem nekem, sem anyámnak. Anyám perelni akarta gyerektartás miatt, de mivel külföldi állampolgár semmit nem tudtak vele kezdeni, plusz mikor megtudta, hogy per folyik ellene minden vagyont leiratott a nevéről, és kivett minden pénzt a bankból, és csak feketén járt dolgozni, nehogy ezer forintot is adnia kelljen.

Ezek után 15 évig nem beszéltünk. Anyám robotolt két munkahelyen, szóval alig láttam őt. A "nevelése" a durva megfélemlítésen alapult. Úgy érte el, hogy zárkózott, mindentől félős, mindentől sírós kölyök lettem, hogy mindenért odaba szott. A legkisebb dolgokért is. Szó szerint rettegtem tőle.

A pénzben nem dúskàltunk, de éppen volt mit enni, volt mit felvenni, stb. Ennek ellenére halmozottan hátrányos helyzetűnek számítottam iskolában. Az iskolát gyűlöltem, mindenki csesztetetett. Soha nem mertem visszaszólni senkinek, mert úgy tanítottak, hogy nem szabad. Mindenki belém rúgott, beszólt, lökdöstek, csúfoltak, gúnyoltak.

12 éves voltam mikor úgy döntöttem, hogy változtatok. Innentől vissza fogok szólni. Így is lett, akkor kicsit csillapodott a helyzet.

Általánost tekintve olyan iskolába jártam, ahol havonta volt nagyobb értékű lopás osztályon belül, valakinek telefon tűnt el, valakinek osztálypénz, stb.

A rokonainkat tekintve soha senki nem keresett bennünket, megszakította mindenki velünk a kapcsolatot. 18 voltam mikor megkerestem az egyik unokatesóm, de válaszra sem méltatott engem. Nagy szégyen volt.

Gimibe egy olyan iskolába jártam ami maga volt a putri, az osztállyal al élen, a tanárok többször sírva mentek ki óráról tőlünk, sok tanár leadott minket, stb. Fiú osztályba jártam lányként, és sokan próbáltak meg csesztetni, de nem mindenkinek sikerült. Bár egy srác, aki drogos volt(igen, ahová jártam suliba ez megszokott volt már 14-15 évesen) meg akart engem verni, és durván terrorizàlt.

18 éves koromra anyámmal a kapcsolatom olyan szar lett, hogy már minden baj volt neki egyszerűen, és azt mondta, hogy érettségi után mehetek az utcára. Akkor pont volt egy pasim, így hozzá menekültem. Emlékszem, hogy az érettségi vizsgám után sem kaptam annyit sem, hogy "gratulálok", nem hogy még mást. Mellékesen akkor volt a névnapom is, de az rendszeresen el van felejtve minden évben, pedig egyszer van egy évben.

Ezek után mentem a pasimhoz, de az is hülyének nézett, hülyére vett, megrántott pénzzel, én dolgoztam, ő otthon verte a farkàt. Úgy menekültem gyorsan egy szobaalbiba, de az is pokoli volt, állandóan csesztetett ott is a vénasszony tulajdonos minden szarért. Például azért rám szólt, mert zuhanyozni mertem mindennap(wtf?). Onnan átmentem egy másikba, de az a vénasszony meg mindenbe beleugatott, àttúrta mindennap a cuccaim, stb. /Többször elkaptam/. Közben anyàmtók állandóan azt hallgattam, hogy egy szar vagyok, mert még 18 évesen nincs szakmám(akkor jártam szakmára, két évesre). Mikor meglett ott se kaptam egy "gratulálok"-ot sem, pedig két szakmát tettem le egyszerre. Kisebbségi komolexusom lett, és ez gyötört engem évekig.

Ezek után dolgozni kezdtem, és két évig minden jól is ment/elmúlt a depresszió, a kisebbségi komplexus, stb/, majd hét hónapja megint minden full szar, és depressziós vagyok megint. Munkám nincs, se pasim, se barátaim, napi szinten azt hallgatom, hogy egy szar vagyok, és anyám mindennap azzal fenyeget engem, hogy meg fog ölni. Szeretnék elköltözni tőle jó messzire, de egyelőre nem tehetem még meg. Még egy pár hetet várnom kell, de minden egyes nap vele olyan, mint a pokolban. Pokollá teszi az életemet.