Hogyan szabaduljak meg a sérelmeimtől?

Nem is tudom, hol kezdjem...szóval, tudni kell rólam, hogy mindig is nagyon empatikus voltam. A környezetemben lévőknek több sem kellett, belegázoltak a lelkembe többször is, a suliban rengeteg cseszegetést szenvedtem el. Az otthoni dolgok sem igazán voltak rendben. Anyu és apám 4 éves koromban váltak el, aminek nagyon örültem, ugyanis apai részről rengeteg lelki és fizikai bántalmazást kaptam, egyszer sajnos azt is végignéztem, hogy anyut hogy veri meg durván az a féreg...csak ott álltam, az idegtől mozdulni sem bírtam, ekkor voltam 4 éves, ennek ellenére tisztán itt vannak a rémképek előttem. Ezek után anyunak 3 élettársa volt, mind alkoholizált, a lelki abúzus itt sem maradt el, fizikai bántalmazás csak egyszer-kétszer fordult elő. Ezeknek a hatására mérhetetlen düh gyülemlett fel bennem, amit nem bírok levezetni sehogyan sem. Ha haragos vagyok, azt úgy kell elképzelni, hogy teljesen kifordulok magamból, mintha nem is én lennék. Akik láttak már így, azt mondták, hogy rendkívül ijesztő vagyok ilyenkor. Elég gyorsan lenyugszom egyébként, de muszáj kiadnom a dühömet. Pontosabban hiába ordibálok, mint egy elmebeteg, a mai napig rengeteg harag, feszültség, düh van bennem az otthon, illetve az iskolában elszenvedett bántások miatt. 12 éven át szekáltak, érdekes módon fizikailag sosem bántottak, de lelkileg annál inkább. Ennek, ezeknek eredményeképpen egy mentális roncs lettem. Sokszor csak nézek ki a fejemből bambán, gondolkodom a dolgokon, nem kapcsol ki az agyam. Leszarok szinte mindent, csak azzal vagyok hajlandó foglalkozni, ami érdekel. Ha valami olyat akarnak rám erőltetni, ami hidegen hagy, felmegy bennem a pumpa. Persze visszafogom a mérgemet egy társaságban, de érzem, hogy ez kegyetlen rossz, egyenesen felemészt. A szuicid gondolatok elég gyakoriak, kilátástalannak látom a helyzetemet. Úgy érzem, nem áll melettem senki, valódi barátaim nincsenek, a lányok elkerülnek. Alapjáraton nagyon kedves vagyok amúgy, az átlagnál empatikusabbnak tartom magam. Rengeteget sírok, egyszerre vagyok dühös, szomorú, csalódott, valamint nagyon félek. Nem érek semmit, nem jeleskedem semmiben, ami további frusztrációkat okoz. Pszichológushoz nem kívánok fordulni, nem bízom bennük. Magamat ismervén, ki sem tudnám bökni a problémáimat. Mit tegyek? Gyógyszert kéne szednem?

21/F