Vajon mitől alakulhatott ez ki nálam? Hogyan javíthatnék ezen?

Előre is bocsi, valószínűleg hosszú lesz!

6 éves koromig albérletben éltünk, majd miután nagyapám meghalt a szüleimmel és a nővéremmel a nagymamámhoz költöztünk. A régi lakhelyünkön nagyon szerettem a szomszédunkat, évekig jártam még hozzájuk és aludtam náluk, csak sajnos már több éve meghaltak. Soha nem volt semmi probléma, bár apukám a munkája miatt mindig is keveset volt/van itthon, normális családi életet éltünk és élünk mai napig. Nagymamám kicsit nehéz eset volt világ életében de muszáj tűrni. Anyukám panaszkodott nekünk sokat de ez teljesen megérthető. Aki ismeri nagymamámat az tudja, hogy milyen viszont erről egy könyvet lehetne írni és most nem lényeg.

A nővéremmel folyton öltük egymást, elmondása szerint ő egy jó ideig nem is szeretett engem, ennek az lehetett az oka, hogy én voltam a kicsi és nekem több dolog volt megengedve plusz emlékszem, hogy nagyon sokszor zsaroltam őt amíg lehetett. Mire idősebbek lettünk, jobb lett a kapcsolatunk. Ő már kb 6 éve költözött össze a párjával, messze laknak így ritkán találkozunk. Talán itt kezdődtek a dolgok. Sokáig élveztem az egyedüllétet mert sose volt külön szobánk de most meg annyira örülnék ha itt lenne velem valaki. Anyukám keveset dolgozott mert többnyire velünk volt itthon meg az itthoni teendőket végezte gyereknevelés mellett. Most már ő is dolgozik. Én pedig elvégeztem az iskolát és jelenleg munkakereső vagyok csak nem nagyon találok megfelelő állást. Így a nap nagy részében egyedül vagyok itthon a nagymamámmal de ő legtöbbször a szobájában van és tévét néz meg ilyenek, nem sokat beszélgetek vele. Rengetegszer eszembe jut, hogy milyen jó volt amikor kisebb voltam, a nővérem minden nap itt volt és a szüleim is itthon voltak, főleg nyári szünetben. Hiába unatkoztunk, sokkal jobb volt a hangulat, most folyton csend van és üresség, állandóan szomorkás a hangulatom. Amíg suliba jártam meg dolgoztam és haza értem akkor is ez volt, tehát nem a munkanélküliség okozza ezt.

Nekem is van párom már több mint 3 éve és szeretnék vele összeköltözni de ez a dolog nem hagy. Valahogy "félek" itt hagyni a szobámat, a házat, családomat... tudom, hogy nem fognak elveszni az elmúlt évek, az emlékek de mégis azt érzem. Pedig tudom, hogy többé semmi sem lesz a régi, hiszen felnőttünk, már 20 éves vagyok és lassan a saját családunkra kell koncentrálni. És ez a normális, de nálam valami nem oké, úgy érzem. Nem az van mint másoknál, hogy alig várom a költözést hanem inkább csak halogatom meg kifogásokat keresek mert elszomorít a tudat, hogy felnőttem.

Hogyan tudnék ezen változtatni, szerintetek mi okozhatja ezt?