Szerintetek a munka képes kitölteni az űrt amit a család, barátok, párkapcsolat, hobbi hiánya hagy egy ember lelkében?

Nem.

*és ezzel összefüggésben kapcsolatba kerül emberekkel, foglalkoznia kell velük, tehát nem is magányos.

Dehogy nem, csak nehéz lenne az ilyen embernek elismerni, hogy mennyire jól esne neki, ha lenne egy társa, aki szó nélkül megsimogatná, mikopr haza ér fáradtan a melóból, törődik vele, odafigyel rá, akivel megoszthatja a dolgait, amik napközben érik.

Amikor az ilyen emberek ezt elismerik és bevallják, összeroppannak és széthullanak és kevés ember tud ilyen helyzetben felállni közülök, és a nulláról ujra építkeznie.

Itt szükségletekről van szó.

Egy ideig tuti kielégítő lesz a munka. Aztán át lehet csoportosítani a szükségleteket, és a munka megint feledtetheti a többit.

De aztán szép lassan nem lesz kibúvó. Ha sok a kielégítetlen szükséglet, akkor azok negatív érzelmeket generálnak. Egy pontom ezek eluralkodnak az elmén, és depresszív gondolkodásmóddá fajul az emberünk. Emiatt a munkájában sem lel már örömöt, és teljesen tönkremegy.

Ha vannak szükségleteink, akkor azokárt tenni kell. Az ad energiát, a kielégítésig vezető út.

Megélni a jelent.

Ha valaki vágyik párkapcsolatra, hobbira, barátokra (márpedig legalább egyik tuti hamar előjön természetes mivoltunkból adódóan), akkor muszáj utánamenni. Ezek a szükségleteink éltetnek minket. Maslow piramisa