Mit tegyek? Kapuzárási pánik huszonévesen?

A sztori ott kezdődik, hogy 17 évesen beléptem egy párkapcsolatba. Ezután egyre kevesebb időt töltöttem a barátokkal, egyre kevesebbet buliztam. Senki más nem létezett számomra. Jött az egyetem, ott a tanuláson kívül semmi nem létezett. Nem ismerkedtem, nem buliztam, nem éltem társasági életet. Aztán szakítottunk. Megvolt a nagy sírás, aztán továbbléptem. És észrevettem, hogy mennyire "szép" az élet. A gond csak az, hogy az elmúlt 6 év megtette hatását. Bezárkóztam. A barátaim nem érdeklődnek felém (jogosan). Minden kapcsolatom, amit próbálok "felmelegíteni" teljesen egyoldalú. Egyedül maradtam, és úgy érzem, hogy életem legjobb időszakán csak végigkullogtam, és nem éltem. Alig vagyok képes idegenekkel kommunikálni.

Most vége az egyetemnek. Jön a munka. És félek. Nem tudom, hogyan fogok olyan életet élni, amire lehetőségem lett volna. Nincsenek igaz barátaim, ismerkedni szintek éptelen vagyok. Kicsapongó életet akarok élni. Inni, bulizni, csajozni. De nincs kivel és felelősségteljes munkát végzek, így nem is nagyon tehetem meg. És tudom, hogy ezt eddig kellett volna megtenni, és most megkomolyodni. Eközben kapálózok, hogy részem lehessen még kicsit benne.

Emiatt kezdek már depressziós lenni. Úgy érzem, hogy soha nem leszek már boldog, és elrontottam az egész életemet. Már az is megfordult a fejemben, hogy hagyok mindent a francba, és elkezdek újra egy egyetemet, csak hogy kicsit vissza mehessek az időben.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Hogyan lehetne kikerülni ebből?